Ezenkívül az ígéretek segítségünkre vannak abban, hogy az Úrra várjunk. Amikor a hívő elhiszi az ígéretet, Isten gyermeke tudja, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat, akik szorgalmasan keresik Őt. Hajlamosak vagyunk eltávolodni a valóságos Istentől. Az anyag világában élünk és mozgunk, és lenyűgöznek minket a hatásai. Testünket valóságosnak érezzük, amikor fájdalmat érzünk, és a világot is valóságosnak érezzük, amikor cipelnünk kell a keresztjét; de a test szegényes sátor, a világ pedig csupán buborék. E látható dolgok lényegtelenek, de gyakran tartósnak tűnnek számunkra. Tudnunk kell, hogy a láthatatlan dolgok éppoly valóságosak, mint a láthatóak, sőt még valóságosabbak. Szükségünk van egy élő Istenre ebben a haldokló világban, és közel kell kerülnünk hozzá, különben kudarcot vallunk. Az Úr arra oktatja embereit, hogy miként vegyék észre Őt. Az ígéret része ennek az oktatási folyamatnak.
Amikor az Úr hitet ad nekünk, és mi bízunk az ígéretében, akkor kerülünk szemtől szembe vele. Ezt kérdezzük: ’Ki tette ezt az ígéretet? Ki fogja teljesíteni?’, és így gondolataink a dicsőséges Jahve közelébe jutnak. Érezzük, mennyire szükségünk van rá hívő életünk egész rendszerében, és hogy Ő mennyire valóságosan belép abba, úgyhogy benne élünk, mozgunk, létezünk. Ha az ígéret felvidít minket, az csak azért van, mert Isten áll mögötte, hiszen az ígéret puszta szavai semmit sem jelentenek számunkra, kivéve, ha Isten szájából erednek, aki nem hazudhat, és olyan kéz dolgozta ki, amely nem hibázhat. Az ígéret az isteni cél megjövendölése, az eljövendő áldás előjele; valójában annak a jele, hogy Isten közel van hozzánk. Csak Istenre hagyatkozhatunk, hogy teljesítse ígéreteit, és ez az egyik oka annak, hogy Ő az ígéret módszere szerint bánik velünk. Talán, ha az Úr az ajtónk elé dobta volna a kegyelmét anélkül, hogy előzőleg utalt volna az érkezésére, akkor nem érdekelt volna minket, hogy ki hozta. Ha rendszeresen küldte volna, ahogy a nap is felkel minden reggel, akkor talán semmibe vettük volna, mint a természeti törvények következményét, és elfelejtettük volna Istent gondoskodásának rendszeressége miatt. Bizonyára nélkülöztük volna Isten létezésének és szeretetének azt a nagy próbatételét, aminek alá vagyunk vetve, amikor olvassuk az ígéretet, elfogadjuk hit által, hivatkozunk rá imáinkban, és látjuk, hogy kellő időben beteljesül.
Az isteni bőkezűség rendszeressége, amelynek célja a hit fenntartása és gyarapítása lenne, csak gyengítené azt. Aki állami segélyből vásárolja mindennapi kenyerét, az hajlamos elfelejteni, hogy Isten keze van a dologban. Nem kellene így lennie, de mi keményszívűek vagyunk, és az emberi gondoskodás állandósága ide vezet.
Nem lepődnék meg, ha azok az izraeliták, akik a pusztában születtek, és minden reggel mannát gyűjtöttek éveken keresztül, egy idő után már nem csodálkoztak volna rajta, vagy nem látták volna benne Isten kezét. Szégyenletes ostobaság! De milyen gyakori! Sokan máról holnapra éltek, és minden kenyérmorzsában Isten kezét látták, aztán a jóságos Isten jóra fordította a sorukat, és rendszeres jövedelemre tettek szert, amit minden gond nélkül megkaptak, és nemsokára kezdtek úgy tekinteni rá, mint saját iparkodásuk eredményére, és többé nem dicsérték az Úr szerető gondoskodását. Szörnyű állapot lehet az Úr tudatos jelenléte nélkül élni – külső ellátásban részesülni, de nem Isten által; fennmaradni Isten keze nélkül! Akkor már jobb lenne szegénynek, betegnek vagy száműzöttnek lenni, ami rákényszerítene minket, hogy közelebb kerüljünk mennyei Atyánkhoz. Hogy elkerülhessük Isten elfelejtésének átkát, az Úr a legnagyszerűbb áldásait összekapcsolta az ígéreteivel, és rájuk hivatkozva előhívta bennünk a hitet. Nem engedi meg, hogy irgalma fátyol legyen, amely eltakarja arcát szeretetünk szemei elől, hanem ablakká teszi, amelyen keresztül Őreá tekinthetünk. Az Ígérettevő látható az ígéretben, keze pedig látható az ígéret teljesítésében; így menekülünk meg az ateizmustól, ami ott ólálkodik az ember szívében.
Azt hiszem, nem árt megismételni, hogy Isten az ígéret uralma alá helyez minket, hogy növekedhessünk a hitben. Hogyan létezhetne hit ígéret nélkül? Hogyan növekedhetne a hit, ha nem értenénk meg egyre többet az ígéretből? Az ínség órájában eszünkbe kell jutnia, hogy mit mondott Isten: ’Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak’ (Zsolt 50,15). A hívő ember elhiszi ezeket a szavakat, segítségül hívja Istent, és megszabadul; így megerősödik, és dicsőíti az Urat.
Néha a hívő azt tapasztalja, hogy az ígéret nem teljesül azonnal, hanem várnia kell rövidebb- hosszabb ideig. Ez kiváló gyakorlat a hit számára, mert próbára teszi őszinteségét és erejét: ez a próba bizonyosságot nyújt a hívő számára, és vigasszal tölti el. Isten a maga idejében válaszol az imára, megadja az ígért jótéteményt, a hit győzelmet arat, Isten pedig megdicsőül; de időközben a késedelem türelmessé tette a reménységet, a könyörület pedig kétszer olyan értékessé vált. Az ígéretek edzőpályát biztosítanak a hit számára: oszlopok és ugrólécek fiatal hitünk atlétikai edzéséhez, amelyek használatával az megerősödik, és képes áttörni egy seregen, vagy átugrani egy falon. Ha a bizalmunk Istenben szilárd, nevetünk a lehetetlenségen, és így kiáltunk: ’Meglesz!’; de ez csak úgy lehetséges, hogy van egy csalhatatlan ígéret, amellyel a hit felövezheti magát.
Azok az ígéretek, amelyek még nem teljesültek, segítik előrehaladásunkat a hitéletben. Nagy és becses ígéretek bátorítanak minket, hogy a magasabb dolgokra törekedjünk. Az eljövendő jó kilátása megerősít minket, hogy kitartsunk és előrenyomuljunk. Te és én olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik járni tanulnak, és akiket úgy vesznek rá az első lépésekre, hogy egy almát tartanak eléjük. Minket egy ígéret kilátása késztet, hogy kipróbáljuk hitünk remegő lábait. Így egy lépéssel közelebb jutunk Istenünkhöz. A kisgyerek hajlamos belekapaszkodni egy székbe, és nehéz rávenni, hogy engedjen el mindent, és próbáljon meg a lábára állni; végül kellőképpen felbátorodik, és megtesz egy rövid utat, amely anyja térdeinél végződik. Ezt a kis vállalkozást újabb és újabb követi, és végül már egyedül szaladgál. Az almának nagy szerepe van a baba edzésében, akárcsak az ígéretnek a hitre való nevelésben. Egyik ígéretet kaptuk a másik után, és most már, úgy hiszem, nem kell többé a földön csúsznunk-másznunk és a rajta lévő dolgokba kapaszkodnunk, és elkötelezhetjük magunkat a hitben való járásra.
Az ígéret szükséges eszköz, amikor lelkünket mindenfajta isteni tulajdonságra és cselekvésre neveljük. Milyen gyakran mondtam: ’Uram, sok dolgot kaptam tőled, áldott legyen a neved érte, de van még egy ígéret, ami nem teljesült, ezért addig megyek előre, amíg el nem érem a teljesülését! A jövő ismeretlen ország, de én a te ígéreteddel lépek be oda, és azt várom, hogy megtalálom benne ugyanazt a jóságot és kegyelmet, amely idáig követett; igen, én a földieknél nagyobb dolgokat keresek.’
Arra is emlékeztetnem kell téged, hogy az ígéret része szellemi állapotunk irányításának, mert imára serkent. Mi az ima, ha nem könyörgés az ígéret beteljesítéséért? Az ígéret úgyszólván az ima nyersanyaga. Az ima olyan vízzel öntözi az élet földjeit, amely az ígéret víztározóiban van. Az ígéret az ima ereje. Odamegyünk Istenhez, és ezt mondjuk neki: ’Tégy úgy, ahogy mondtad. Ó, Uram, megígérted; könyörgünk, teljesítsd!’ Tehát az ígéret az íj, amivel kilőjük a könyörgés nyilait. Ha bajban vagyok, szívesen keresek egy ígéretet, amely pontosan megfelel a szükségletemnek, és aztán ráteszem az ujjam, és ezt mondom: ’Uram, ez a te ígéreted; kérem, bizonyítsd be, hogy igaz, és teljesítsd az én esetemben is. Hiszem, hogy ez a te ígéreted, és esedezem, hogy tedd áldássá a hitem számára.’ Hiszek a Biblia teljes sugalmazásban, és alázatosan kérem az Urat, hogy teljesen váltson valóra minden mondatot, amit leírt. Szeretem szaván fogni az Urat, és hogy azt tegye, amit mondott, hiszen Ő mondta. Nagy dolog, ha a szükség visz rá az imádkozásra, de sokkal jobb, ha azok a várakozások késztetnek rá, amelyeket az ígéret kelt. Vajon imádkoznánk-e egyáltalán, ha Isten nem adna alkalmat számunkra az imádkozásra, és nem bátorítana minket a válasz ígéretével? A gondviselés rendjében próbára tétetünk, aztán mi tesszük próbára az ígéreteket; szellemileg éheztetünk, majd azzal a szóval tápláltatunk, amely Isten szájából ered. Ama rendszer által, amely szerint az Úr bánik a választottjaival, állandó kapcsolatban vagyunk Vele, így nem felejtjük el mennyei Atyánkat. Gyakran állunk a kegyelem trónjánál, áldva Istent a teljesített ígéretekért, és esedezve azokért az ígéretekért, amelyekben bízunk. Számtalanszor meglátogatjuk Isten lakóhelyét, mert van egy ígéret, amiért esedeznünk kell, és egy Isten, aki alig várja, hogy kegyelmes lehessen. Vajon nem kelle hálásnak lennünk a dolgok eme rendjéért? Nem kell-e magasztalnunk az Urat, amiért nem zúdítja ránk a meg nem ígért áldások záporát, hanem növeli az értéküket azáltal, hogy ígéretei és hitünk tárgyává teszi őket?
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
