Azután vissza akartunk menni az anyámhoz, hogy elhozzuk a gyerekeket. Három év óta először fel tudtam emelni őket. „Fred, a hátad!” – sikoltott anyám. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha is életemben. Egy évvel ezelőtt, mikor még dolgoztam, persze csak néha, a jobb hüvelykujjamat becsíptem két gerenda közé. Letépte róla a húst és a bőrt, csupán a csont maradt ott. Az orvosok műanyagból tettek rá borítást, majd saját karomról vett bőrrel befedték. Csupán dísznek – mondták, és persze nem lehet mozgatni, sem nem érez, mivel nem élő. Ezen az éjjelen Mária és Liza azt kérdezték: „Apu, a hüvelykujjad is meggyógyult?” Nevettem. „Nem, angyalkáim. Isten nagyon jó volt, hogy a hátamat meggyógyította.” „De mi az ujjadért is
imádkoztunk – mondták csalódottan. – Azt hittük, Isten erre az imádságunkra is felelni fog.” Megsimogattam a fejüket: „Azt hiszem, egy gyógyulás is éppen elég, nemde? Különben ez a hüvelykujj csak mesterséges. Azt hiszitek, Isten élővé tudja tenni?” De úgy láttam, ők éppen ezt hitték.
Elhatároztuk, hogy néhány ismerősünkkel a templomba kocsizunk, hogy bizonyságot tegyek a gyógyulásomról. A vasárnap esti szolgálat már folyamatban volt. A városon keresztülhaladva hirtelen éles nyilallást éreztem a jobb kezemben. Lenéztem. A hüvelykujjam rángatózott. Mozgatni tudtam. Érzés volt benne! Élet volt benne! Ó, papa – kiáltottak a kislányok – Isten felelni tud az imádságunkra, ugye? – Bizony megtette. Két nap múlva minden kalcium-lerakódás eltűnt a gerincemből. A daganat és a csomók teljesen eltűntek. De most már mindenre el voltam készülve.
Másnap felhívtam az ügyvédemet. Lefújhatja a pert – mondtam. Meggyógyultam. „Mit?! – kiáltott a telefonba. – Ez tréfa, vagy valami más hasonló?” „Nem. A hátam rendbejött.” „Várjon! Ne szóljon egy szót se többet. Azonnal jöjjön az irodámba és beszélünk róla. De ne szóljon senkinek semmiről.”
Megígértem, de nem volt szívem megmondani, hogy már jó pár ezer ember tud róla tegnap óta. Igyekezett meggyőzni arról, hogy pszichoszomatikus szünetelésről van szó. „Néhány hétig várjon és majd elmúlik – mondta. Ha a dolgok visszatérnek normális állapotukba, újra visszatér a fájdalom és folytathatjuk a pert.” „Semmi értelme sincs. Meggyógyultam.” „Nem lehet! – kiáltotta. A hátak nem gyógyulnak meg egy éjjel alatt.”
Ott hagytam, de nagyon meg volt ijedve. Egyre azt ismételgette: Várjon néhány hétig, és ismét normális lesz. De én három évig kínok közt voltam és nem kívántam vissza ezt a „normális” állapotot. Meggyógyultam, és ezt semmi pénzen nem lehet megvásárolni.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
