Robert Skinner a kanadai Pentecostal Evangel szerkesztőjeként 1993 szeptemberében jó néhány, első kézből származó információt tett közzé a Redemption magazin hasábjain. Apja, aki folyékonyan beszéli a szuahéli nyelvet, szem- és fültanúja volt, amint egy Szent Szellemmel megkeresztelkedett fiatal hölgy tisztán és érthetően szuahéli nyelven szólt, holott ilyen beszédet életében még csak nem is hallott. A férfi a hölgynek minden szavát pontosan megértette, s a körülállók számára le is fordította. Fia, Gary, akit személyesen is ismerek, épp abban az évben tért haza Ugandából, hogy az Eastern Pentecostal Bible College (Keleti Pünkösdi Bibliai Főiskola) hallgatója lehessen. Az egyik ott tanuló diákot meglátogatta egy németországi ismerőse, aki azelőtt két héttel lett csak kereszténnyé. Az összejövetel után elmondta, hogy mennyire jól érezte magát, s meglepetten fejezte ki örömét, hogy az összejövetelen valaki orosz nyelven imádkozott, amit ő megértett, s gratulált a szabatos fordításhoz. A beszélők egyike sem tudott egy szót sem oroszul!
Sok érdekes eset között Robert Skinner megemlíti azt a húsz nyelvészhallgatót is, akik meglehetősen hitetlenül mentek el egy pünkösdi istentiszteletre, ahol aztán több, általuk is ismert nyelvet fedeztek fel - többek között olyan személyek szóltak folyékonyan olaszul és oroszul, akiknek ezen a területen a legcsekélyebb képzettségük sem volt.
Századunk jelentős részében képtelenség volt a nyelveken szólásról írni, hacsak nem a védekezés szempontjából. Azok számára, akiknek talán még a mai napig is kritikusok ellenvetéseivel kell megküzdeniük tanulmányunk során kitérünk majd á legjellegzetesebb érvekre, melyek e hosszú küzdelem alatt elhangzottak, azzal a megjegyzéssel, hogy mindig is lesznek egymással ütköző nézőpontok.
Minden ajándék közül ez váltotta ki a legnagyobb érdeklődést - és a leghevesebb ellenállást is. Annak elfogadása, hogy ez is az érvényes keresztény megtapasztalások körébe tartozik, korszakalkotónak bizonyult az Egyház történetében. A nyelveken szólás indította be világszerte azt a folyamatot, hogy a Szent Szellem kezd az Egyház figyelmének középpontjába kerülni, ezen felül egy olyan hatalmas evangélizációs hullám katalizátora is volt, amely mind méreteiben, mind sikerességében minden addigit felülmúlt.
A nyelveken szólást gyakran emlegetik annak görög nevén: glosszolalia. Mivel számos különböző elképzelés van forgalomban a nyelveken szólás mibenlétéről és eredetéről, mindenekelőtt rögzíteni szeretném, hogy ebben a tanulmányban milyen értelemben használjuk. Olyan földi vagy mennyei „nyelvekről" van szó, amit csak a hívők tudnak szólni, kizárólag a Szent Szellem segítségével. Sokszor maga a beszélő nem tudja, hogy mit mond. A nyelvek magyarázása is pontosan ugyanígy működik. Amennyiben a nyelveken szólás az istentiszteleten nyilvánosan, az egész egybegyűlt sokaság előtt hangzik el, feltétlenül magyarázatnak kell követnie. Elsősorban ebből az okból fejezetünk nagy részében együtt tárgyaljuk ezt a két ajándékot: a nyelveken szólást és a nyelvek magyarázását.
A nyelveken szólás a Szentírásban
Az Újszövetségben 26 ízben találunk említést a nyelveken szólásról: egyszer a Márk 16-ban, négyszer az Apostolok Cselekedeteiben és 21-szer az első Korintusi levélben. Mindez első ránézésre talán kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy a nyelvek a modern pünkösdi-karizmatikus körökben mekkora hangsúlyt kaptak. Ne tévesszük azonban szem elől, hogy a prófétálásról szóló utalások gyakran egyúttal a nyelveken szólásra is vonatkoznak. Pünkösd napján, mikor az első tanítványok elkezdtek nyelveken szólni és hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy lássa, mi történik, Péter így magyarázta meg a jelenséget: "Ez az [mármint a nyelveken szólás], ami megmondatott Jóel prófétától: ...prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok." A nyelveken szólás tehát egyben prófétálás is, ha a hallgatók megértik - ahogy az Pünkösd napján is történt. Ugyanez elmondható természetesen akkor is, ha a nyelveken szólást magyarázat követi, ahogy az az istentiszteleteken rendszeresen megfigyelhető - a kettő együtt próféciát alkot.
A glosszoszaliát tehát az egész Újszövetségben mindössze három könyv említi: a Márk, az Apostolok Cselekedetei és az első Korintusi levél. Ez azonban cseppet sem lebecsülendő. Pál a Korintusiakhoz írt második levelében nemcsak a nyelveken szólást, hanem az összes többi ajándékot sem említi. A keresztény hit egyik központi kérdéséről - az Úr asztaláról - hosszú bekezdést írt az 1Korintusban, második levelében azonban még csak halvány utalást sem tesz rá, de ugyanígy az összes újszövetségi könyv sem beszél róla, az első három evangélium kivételével. Még a János evangéliuma sem ad közvetlen beszámolót róla, mint ahogy egy tucatnyi más fontos kérdést sem tárgyal. Az újszövetségi írásokat nem elsősorban átfogó teológiai tételek felállításának igényével írták. Ennek ellenére Pál rengeteget tanít a hit különböző aspektusairól, nem olyan formában azonban, hogy A-tól Z-ig végigtárgyalja a teljes igazságot.
