Michael L. Brown - Csak semmi érzelgősség! 5.

Érdekes megnézni, hogy a Nagy Ébredés ellenfele, Charles Chauncy bostoni pásztor, akinek könyvei bestsellerré váltak a maga korában, hogyan írt le egy ébredési összejövetelt:

„Elképzelni is nehéz, hogy milyen szélsőségekbe és túlzásokba tudtak esni emberek, és erre még bátorítást is kaptak. Azt mondták nekik, hogy ezek a jelenségek a ‘Szent Szellem különleges jelenlétét bizonyítják’. Az ilyen gyülekezeti házak egy teljes héten keresztül sem ürültek ki, és hallatlan, vallásosnak hitt jelenetek zajlottak bennük. Néhányan imádkoztak, mások buzdítottak, megint mások énekeltek, volt aki tapsolt, volt aki nevetett, mások sírtak vagy visítoztak és üvöltöztek. Annyira meggyőzhetetlenek voltak ezek az emberek, különösen, ha egy szolgálótestvértől buzdítást kaptak (amint ez gyakran meg is történt), hogy teljesen hiábavaló volt vitába szállni velük. Nem lehetett rámutatni, hogy ez a fajta viselkedés illetlen. Ha valaki mégis megpróbálta jobb belátásra bírni őket, akkor az biztos lehetett benne, hogy a Szent Szellem ellenségének és ördögfinek fogják nevezni.”

Ismerősen hangzik? John Wesley a maga korában megjegyezte, hogy az emberek, abban a pillanatban, ahogy összeütközésbe kerülnek valakivel, akinek nagyszerű megtapasztalása volt az Úrral, azonnal ezt kiáltják: „Érzelemhajhászás! Fanatizmus! Szélsőség!”

„Minden érvemet, amit eddig bárhol felhoztam a Szent Szellem effajta működésével kapcsolatban, amely úgy hiszem, minden korban minden keresztényre érvényes, elfogadta a gyülekezet. Ennek teljes tudatában nem vagyok képes megérteni, hogyan történhetett meg sok éven át, hogy az ilyen nagyszerű igazságok puszta említésére - még művelt emberek is - így kiáltottak: ‘Rajongó! Rajongó!’ De most már világosan látom, hogy ez csak a régi megtévesztés új köntösben. A lelkesedés - bármely személy vagy tan felé irányuljon is - elutasítása a bevett módszer arra, hogy a kérdést könnyedén elintézzék. Általában ez megóvja a tiltakozókat attól, hogy érvelniük kelljen, és ezzel rövidre zárják az ügyet. Például én azt állítom, hogy ‘amíg egy ember meg nem kapja a Szent Szellemet, addig Isten nélkül él a világban; nem ismerheti meg Isten dolgait, hacsak Isten ki nem jelenti azokat neki Szelleme által, és a Szent Szellem inspirációja nélkül természete nem lehet szent és mennyei’. Ha egy olyan ember, aki tudja magáról, hogy soha nem élte át ezeket a dolgokat, megpróbálná állításaimat megcáfolni akár a Szentírásból akár korabeli iratokból, lehet hogy nehéz fába vágná a fejszéjét. Mit tesz ehelyett? Könnyebb azt kiabálni: ‘Rajongás! Rajongás!’ és ezzel a dolog el van intézve.”

Az igazat megvallva, az ilyen vádak nem voltak helyénvalók a meglehetősen logikus módon gondolkodó Wesley és a fegyelmezett metodisták esetében. Sőt Wesley épp arra buzdította követőit, hogy óvakodjanak a rajongástól:

„A fanatizmus fogalmán, ha ez egyáltalán jelent valamit, ugyanazt kell értenünk, mint a ’rajongáson’ vagy a ’vallásos őrületen', melyektől (mint azt korábban láthattuk) ezek a tanítások [amelyekhez mi ragaszkodunk] olyan messze vannak, mint napkelet a napnyugattól. Azonban könnyű ezt a szót alkalmazni minden olyan dologra, ami nem tetszik; mivel ezer olvasóból jó, ha egy tudja, mit is takar tulajdonképpen ez a szó.”

De ahelyett, hogy foglalkoztak volna Wesley üzenetének igazságtartalmával, inkább őt is rajongónak bélyegezték.

Szóval nincs új a nap alatt. A kritikusok még mindig ezt hangoztatják: „Túl sok az érzelmi megnyilvánulás! Ez tiszteletlen, szélsőséges és veszélyes magatartás.” Ez hasonlóan hangzik Chauncy kijelentéséhez: „Sokaknak mily túlfűtött a fantáziája és micsoda szélsőségekbe csábítják őket!" Számos mai kritikushoz hasonlóan ő sem tudott különbséget tenni az Istennel való, érzelmekkel teli találkozás és az üres érzelgősség között. A kettő messze nem egy és ugyanaz! Isten Igéjében nincs helye a képmutató imádásnak és szolgálatnak (egy vödröt is telesírhat valaki, miközben a szíve kemény és hideg marad; kiáltozhat valaki az Úrhoz felemelt kezekkel, s közben az élete tele van bűnnel), viszont bőségesen találunk benne olyan drámai eseményeket, ahol törékeny emberi lények találkoztak a mindenható Istennel. Ezek voltak ám a megtapasztalá­sok! Isten megérintette a teljes embert, kívül és belül.