Sokat hallunk reményről-politikusoktól, számtalan könyvből és más médiumon keresztül, de mindezek nem nyújtanak maradandó üzenetet. Talán fellelkesedünk és bizalmunk feléled a hallottakra, még fel is frissítik lelkünket és egy időre reményt hoznak, de mivel alaptalan gyakorlat nélküli remény, hamarosan elhalványul. Az egész világ vágyódik egy maradandó reményre. Világszerte a sokaság szívből jövő kiáltása; “Valaki, valahol, legyen szíves és nyújtson valami reményt, valami maradandót.”
Vágyódunk arra, hogy valaki prédikáljon egy erőteljes, életet megváltozó üzenetet a reményről. Olyan üzenetet, mely felemel és kiemel minket félelmünkből és megpróbáltatásunkból, valami olyat mely egy szilárd és megváltoztathatatlan reményt alapoz meg bennünk.
Számtalan könyvet írtak melyben olvashatjuk, hogy egyesek képesek voltak tragédia és nehézségek ellenére is életben tartani reményüket. Ezek tanúvallomása bátorító és hitünket erősíti, de elhomályosulnak mikor saját életünkben megpróbáltatások szakadnak ránk. Saját szenvedésünk melyen átmegyünk, lerombolja azt az állhatatos, szívünkben fenntartott reményt. Miért?
A remény az nem egy érzés. Mond hányszor csalt meg egy valami jóra való várakozás? Hányszor lett összezúzva emberi reményed? Hányszor érezted magad, mint Pál Apostol, aki azt mondta, miután átélte a hurrikánt a tengeren, “...végül elveszett megmenekülésünk minden reménye.” (Apcsel. 27,20)?
Pál azt mondja nekünk, hogy ennek a világnak nincs reménysége. Pál azt írta a Thesszalonikai gyülekezetnek: “Nem szeretnénk, testvéreink, ha...szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (2 Thessz. 4,13)
Ezzel szemben, nekünk mint Isten népének van reményünk, “...erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk lévő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya...” (Zsid.6,18-19) Ezáltal vagyunk búzdítva, “Kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik...”(6,11)
Ugyanígy, Pál imádkozik, “A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek által.” (Róm.15,13)
Pál szerint, mikor reménységről beszélünk a Szent Lélek munkálkodásának jelen kell lennie. Szóval miképpen leszünk megtelve reménységgel, amint azt Pál értünk való imádságban kéri? És hogyan örvendezzünk a reménységben? És hogyan leszünk teljes mértékben meggyőződve, hogy az a miénk?
Röviden, a reménységhez vezető út azzal kezdődik, hogy teljes meggyőződéssel rendben állunk Isten előtt. A remény magja megtérésünk idején van elvetve, természetesen, de kell, hogy a reménység növekedjen, érjen Jézussal járó életünkön keresztül.
Pál leírja számunkra az igazi reménységhez vezető utat. A Zsidókhoz írt levélben írja, hogy reménységünk olyan, mint egy “biztos és erős horgonya lelkünknek, mely behatol a kárpit mögé.” (Zsid.6,19)
Röviden; a reménység útja azzal kezdődik, hogy teljesen meg kell szilárdulnunk Istennel való helyzetünkben. Itt arról a meggyőződésről van szó, hogy békességben vagyunk Istennel. Pál megadja amiről itt szó van:
“Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm. 5,1)
Ahogy egy régi híres himnuszban énekeljük, “Reményem nem kevesebbre , mint Jézus vérén és igazságosságára épült.”
Igen, a béke az, hogy hiszek Isten ígéretében, mely szerint hitem által és Krisztus kiöntött vére által igazságosnak tart, annak ellenére, hogy nem vagyok tökéletes. Az Ő igazságossága rajtam van, nem azért mert jó vagyok, vagy mert jót tettem, hanem az Őbenne való hitem által.
A tény az, hogy nincs igazi béke, nincs igazi remény míg végül is ingadozás nélkül elfogadjuk Krisztust Isten ígéretén keresztül. És ez az elfogadás nem azon alapul amit képzelünk jóságunkról vagy bűnösségünkről, vagy amivel az ördög vádol tetteink miatt, csakis azon alapszik ahogyan Isten lát minket Krisztuson keresztül.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
