Az
erkölcsi törvénynek az is célja, hogy az ember felismerje a vétkét: „..mert a
törvény csak a vétek (bűn) felismerését
nyújtja”, „…hogy minden száj be legyen tömve, és méltó legyen az igazságos
ítéletre az egész világrendszer
(kozmosz) Isten előtt” (Róm 3,20.19). Amint egyszer józanul szemléljük a
bűneinket, elcsendesedünk attól a felismeréstől, hogy milyen mértékű a
bűnösségünk. „A törvény pedig azért csúszott be a kegyelem mellett, hogy megsokasítsa
az elesést (vétket).” (Róm 5,20) A törvény feltárulása révén a bűneink bántani
kezdenek minket: zavarnak, beteggé tesznek, elárasztanak.
Azzal,
hogy a szentség mércéjét Isten olyan magasra tette, bebizonyította az embernek,
hogy a saját erejéből sosem képes eljutni a törvény betöltéséig. Helyette egy
iskolába helyezte az embert – olyan helyre, ahol megtanulhatja, milyen mélyen
bűnös. Előbb-utóbb halott emberré kell válnia: meg kell halnia benne annak a
reménynek, hogy a bűn kötelékétől képes magát megszabadítani.
Ma
is úgy van, hogy ameddig a leghalványabb gondolata is ott van bennünk annak,
hogy magunktól szentté válhatunk, addig a régi szövetség halálos szolgálata
alatt vagyunk. E szövetség beiktatása mögött Istennek az a tökéletes
elképzelése áll, hogy énünket halálba küldje.
A
szövetség ezen oldalának vizsgálata során az alábbi következtetést írtam a
naplómba: „A régi szövetség elvégezte a feladatát. Arcra borultam miatta –
kiüresedve, elhagyatottan, megsebezve és elgyengülve -, most már távozhat.
Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy emberi erőmből nem tudok és
nem akarok engedelmeskedni és tetszeni Istennek. Nyoma sincs bennem a
szentségnek. Nincs erőm, és a magam képességéből semmit sem tudok tenni. Túl
hatalmas a bűnöm, túl nehezek a láncok. Túl bűnös vagyok ahhoz, hogy magamtól
megszabaduljak. Csodára van szükségem, valakire, aki segít nekem. Mindössze
annyit tehetek, hogy felkiáltok: Abba, Atyám!”
