Vannak emberek, akik sosem pontosak. Ha utaznak, lekésnek a vonatról. Akkor érnek lihegve az állomásra, amikor a vonat már elment. Ilyenkor csodálkozva mondják: „Hogyan lehetséges, hogy elment a vonat? Talán megállt éjjel az órám?"
Ezek az emberek rendszerint egy nappal később mennek a vásárra, s áruikat akkor kezdik kicsomagolni, amikor más már összepakolt. A szénát akkor forgatják, amikor már nem süt a nap. Aratni akkor kezdenek, ha elmúlt a szép idő. Az istállót akkor zárják be, ha már ellopták a lovakat. A tehén farkához hasonlítanak, amely mindig hátul kullog. Az időt, ha sikerült megfogniuk - üstöke helyett akkor is a farkánál fogják meg. Nem érnek többet egy öreg naptárnál, mert az ő idejük sem hoz több hasznot. Azokhoz a nyugdíjas vénkisasszonyokhoz hasonlítanak, akik nem akarnak meghalni, hogy a nyugdíjat jól kihasználják. Élni akarnak, pedig senkinek sincsenek hasznára. Ezek az emberek akkor sem sietnének, ha műveik halhatatlanná tennék őket.
A későn járók legtöbbször azzal mentik lustaságukat, hogy csak pár perc az egész. De a kis- és nagy késés között nincs különbség. A „majdnem nyertem valamit" annyit jelent, hogy nem nyertem semmit.
„Kényelmes" úr, az én szomszédom, akkor fedte be a kutat, amikor a fia beleesett. Egyszer kigyulladt a háza, és ő akkor szaladt vízért a kútra, amikor már a tartógerendák is elégtek. A végrendeletét is akkor készítené el, ha már nem tudja kezébe venni a tollat. Bűnbánatot is akkor fog tartani, ha már elhagyta az emlékezete.
Ezeknek a lassú embereknek a szójárása: „Inkább holnap, mint ma!" Életelvük egy régi feje tetejére állított közmondás: „Semmit se tégy ma, amit holnapra halaszthatsz". Ők azok, akik arra várnak, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Olyan szerencsét kívánnak, amely az ölükbe hull. Emellett a kertjük tele van gazzal és a tehenek a kerítés résein járnak keresztül. Jó falatot akkor esznek majd, ha a madarak farkára sót lehet szórni. De amikor a világ gyorsan fejlődik és az élet mindig több tudást és figyelmet kíván, az ilyen ember és családja csak üres kanalat emel a szájához. Jönnek még jobb idők - vigasztalják magukat -, csak várni kell. A tető tele van galambokkal - szerintük jó kövérekkel -, de még egyet sem fogtak meg belőlük s mert nem tapasztalatból, hanem hasból beszélnek, a családjuk éhezik. „Majd csak akad valami" - mondják egymásnak. De ezek az ostobák miért nem mennek el személyesen és hozzák napvilágra azt a valamit?!
Az idő és az ár-apály nem vár senkire. Ezek a lusták mégis úgy ténferegnek, mintha az időt örökölték, vagy az életet bérelték volna. Szerintük nyulakat tenyészteni "jó tervekkel" is lehet. Tévedésükre hamar rájönnek, de addigra az „ínség" megtalálja őket.
Aki nem akar szántani, ne várja, hogy kenyere legyen. Aki eltékozolja a tavaszt, annak sovány lesz az ősz. Aki nem törekszik idejében megragadni az alkalmat, az hiába fut utána, ha már elkésett. Az idő nincs megkötve, mint a ló az istállóban, hanem tovaszáll, mint a szellő. Aki búzáját a széllel akarja őröltetni, annak a szélkereket hozzá kell igazítani. Aki csak szájtátogatásból akar megélni, az éhen hal.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
