A Jelenések könyvében olvasunk arról, hogy egy angyal a mennyben, miután bemutatja Istennek az arany illatáldozati oltáron az illatáldozatot, a szentek imáival együtt, a maradék parazsat belesöpri egy parazsas tálba, és azt ledobja a földre, és jönnek nagy zendülések, szózatok, mennydörgések és földrengések.
A csak az Ószövetséget olvasó embernek erről semmi biblikus nem fog eszébe jutni, mert ilyen rendelkezés a Tórában a papi szolgálatokkal kapcsolatban nincsen. Ezzel szemben viszont a rabbinikus irodalomból kiderül, hogy már Jézus korában, sőt már azt megelőzően is, minden egyes reggeli és esti mindennapi áldozat bemutatásakor az illatáldozathoz szükséges parázs maradékát az illatáldozathoz belesöpörték egy parazsas tálba, és egy pap a Templom bejáratánál állva bedobta az oltár és a lépcsők közötti lekövezett, kőpadlós részre, ami óriási hanggal járt. Ennek a szertartásnak semmiféle bibliai alapja nincsen, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy Jézus korában ezt már évszázadok óta gyakorolták. Semmit nem tudunk erről, nem tudjuk mióta zajlik és nem tudjuk, ki találta ki. A parázsbedobásról csak annyit jegyez fel a Misna, hogy ezt a hangot egész Jeruzsálemben hallani lehetett, és amikor ezt meghallották, akkor mindenki elkezdett futni, aki még nem ért fel a Templom-hegyre, mert ez jelezte, hogy pár percen belül kezdődik az ima. Erre automatikusan azt lehetne mondani, hogy nem biblikus, hanem valami olyan rabbinikus rendelkezés, vagy papi szokás, ami nem vette figyelembe az Igét, ugyanakkor a Jelenések könyve azt állítja, hogy ez a mennyben is létezik.
Ez a következő módon lehetséges: Isten nem adott megbízatást bibliai könyvek írására Malakiástól az apostolokig, de az nem igaz, hogy nem működött. Tehát ez a szokás valószínűleg egy Isten Szelleme által felkent emberen keresztül adatott – aki ugyan nem írt bibliai könyveket, de kapott erről egy látást –, és a többiekben is kialakult erről egy bizonyosság, hogy ez Istentől van, ezért bevezették ezt a papi szokást mennyei mintájára.
