Érezte hogy hamarosan véget ér az élete. Rövid volt – gondolta – nagyon, nagyon rövid. Pedig mások még eddig se húzzák, vannak akik már egész fiatalon elveszítenek mindent. A kezdetek kezdetén, előre nézve talán túl hosszúnak is gondolta, de azért remélte, hogy egyszer majd megéri a 90 évet. Most viszont, hogy betöltötte, visszatekintve nagyon rövidnek tűnt, szinte egy szempillantás alatt elrepült.Manapság már csak feküdt egész nap. Feküdt és várt. Várta az elkerülhetetlent. Mintha az őt körülvevő valóság is egyre inkább sürgetné, hívná, hogy: gyerünk itt az idő, be kell fejezni ezt a létformát… De vajon mi van odaát? Esténként már szinte csak ezen gondolkodott. Vége volt már rég annak az izgő-mozgó, valamit állandóan tenni akaró időszaknak, amikor még az ilyen filozofikus kérdések hidegen hagyták. Mára már csak ezek a gondolatok maradtak. Megöregedett volna? Nem. Nem érezte magát öregnek. Inkább csak érett lett, mint az aratásra kész gabona. Talán éppen ez a létezés célja – gondolta - talán éppen most jön az igazi. Talán mindaz, ami eddig történt pont azért történt, hogy elérkezzen ez a pillanat. Talán. Vagy talán csak ezzel nyugtatja magát, hogy ne kelljen szembenézni az elmúlással,… a semmivel? De miért nem lehet biztosat tudni? Miért nem tudhatom, hogy a vég következik, vagy a kezdet? Visszaemlékezett ifjú korára. Húszas éveiben megcsapta a halál közelsége. Különös megérzései voltak. Érezte hogy körülötte láthatatlan, nagy hatalmú lények vitatkoznak, és érezte, tudta hogy az élete forog kockán, hogy veszélyben van. Nagyon félt, és ez hónapokig tartott. Aztán hirtelen vége lett, és szerencsére többé nem jött vissza. Azóta tudja, hogy van, sőt vár valami odaát. Valami titokzatos létezés, ami talán teljesen más törvényszerűségek alapján működik. Néha szabadon engedte a fantáziáját. Elgondolkozott azon, mi van, ha abban a másik létformában másképp közlekedünk? Talán teljesen másképp érzékeljük a teret, a mostanihoz képest szinte végtelennek! Na és az idő? Ami itt egy évnek számít, az odaát talán csak pár nap, vagy néhány óra csupán. Hallotta, hogy olyanok, akiknek halál közeli élményeik voltak, nagy fényességet láttak. Vakító fényt. A fény az jó! A fény melegséget ad! De ezek mégsem voltak bizonyítékok. Jól tudta: onnan még senki nem jött vissza. Biztos semmiben sem lehet. De annyira jó volt a remény. Bízni abban, hogy valami jó következik. Érezni, hogy már várják, hogy örülnek neki, hogy odaát nem lesz egyedül.
Aztán elérkezett az idő. Eljött az a nap, amikor meg kellett történnie. Erőtlennek érezte magát. Kezeit, lábait szinte mozgatni sem tudta. A fájdalom az egész testében úrrá lett. Haláltusájában minden izma megfeszült. Minta egy szűk, sötét, keskeny csatornán kellene átverekednie magát. Hirtelen úgy érezte, valami nagyon rossz történik vele. Soha nem félt még ennyire, nem erre számított. Tehetetlen volt, kiszolgáltatott. Egy véget nem érő fekete alagútban haladt a végzete felé. Mintha hangokat is hallott volna. Nem értette a szavakat, de kétségbeesettek voltak, és sikolyok, nyögések hangjával keveredtek. Nem bírta tovább, kimerülten engedte, hogy az események magukkal ragadják. Azt kívánta, bár csak sohasem élt volna. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Fényt látott. Először csak szűrt, távoli fényt. Majd hirtelen mindent elöntött a ragyogás. A sikolyok hangja távolivá vált, mintha sosem lettek volna. Viszont helyette egyre hangosabb nevetés töltötte be a teret. A testéből a fájdalom, feszültség egy pillanat alatt eltűnt. Könnyűnek érezte magát, szabadnak. A vakító fénytől semmit sem látott, de az érzelmein át vibráló forróság hullámokban öntötte el a testét, ahogy tudatosult benne: neki örülnek! Az örvendezés, kacagás mind érte szól. Egy fehér ruhás alak közeledett hozzá a vakító fényen át. Mosolygott, és gyengéden a karjaiba vette. Megnyugtató hangon szólat meg. Nem hozzá beszélt, és nem is értette hogy mit mondott, de szavai még is azt jelentették neki, hogy minden rendben, hazatalált.
„Gratulálok asszonyom, kisfia született” Mondta az orvos, és ő azonnal sírni kezdett.
