Arisztotelész volt az első tudós, aki megfogalmazta, hogy az ember természeténél fogva társas lény, ezért nélkülözhetetlenül szüksége van más emberek társaságára. Ebből következően kisgyermek kortól fogva igyekszik megszervezni környezetét.
A legkisebb és egyben legszorosabb közösség – jó esetben – a párkapcsolatban alakul ki. Karinthy óta viszont azt is tudjuk, hogy az egyik legnehezebben harmonizálható kapcsolatról van szó, hiszen természetükből adódóan alapvetően különböznek a nők és a férfiak, és mást is akarnak: egymást (a férfi a nőt, a nő a férfit). Hogyan lehet feloldani ezt a feszültséget? A válasz: kommunikációval.
A társadalomtudósok hosszú ideje vitáznak arról, hogy a nemek közötti különbség biológiai vagy inkább társadalmi eredetű, vagyis úgy születünk, hogy alapvetően különbözünk egymástól, vagy attól nő egy nő, illetve férfi egy férfi, hogy annak nevelik. Az igazság valószínűleg valahol félúton van. Közismert tények a fizikai jellemzők, a testfelépítés vagy az agyi működés különbségei, de azt is jól tudjuk, hogy miként vigasztaljuk a kislányt („Hol fáj? Gyere, megpuszilom.), és hogyan bátorítsuk a kisfiút („Katona dolog!), hogyha elesik és megsérül. A legtöbben igyekszünk megfelelni a társadalmi elvárásoknak: ha férfiak vagyunk erősnek, határozottnak, bátornak mutatjuk magunkat, ha nők, akkor pedig gyengédnek, csinosnak, kedvesnek és így tovább.
Nem könnyű egy másik személy szemével látni, agyával gondolkodni, különösen, ha nagyban különbözünk egymástól. Bár mindannyian rendelkezünk bizonyos fokú empátiával (képesség arra, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe), mégis gyakran nagyon nehéz kitalálnunk a másik érzéseit, vágyait. Nélkülözhetetlen, hogy pontosan elmondjuk, mire is van szükségünk. Pont úgy, mint a gyógyszertárban: ha valaki belép, és elkeseredett képet vág, a patikus azt is gondolhatja, hogy migrén kínozza, vagy szorulása van, esetleg depressziós. És ezekre mind meglehetősen különböző gyógymód való.
A kommunikációnak nagy szerepe van már a házasságra való felkészülésben is.
A két félnek fel kell tárnia a múltját. Közhelynek számít, de nagyon igaz, hogy a bizalom alapja az őszinteség. Nem árulhatunk, és nem vehetünk zsákbamacskát. Mindkét félnek joga van megtudni minden részletet a másikról, hiszen annak tudatában döntheti el felelősséggel, hogy vállalja-e a holtodiglan-holtomiglant. Nyíltan kell beszélni az egészségi állapotról (pl. betegségek, meddőség), családi viszonyokról (pl. egy előző kapcsolatból származó gyermek), illetve az anyagi helyzetről (pl. fennálló adósságok, hitelek), vagy a büntetett előéletről. Ha valaki elvárja a társától, hogy jóban-rosszban kitartson mellette, akkor nem csak a jókat kell részletesen taglalni a másiknak, hanem a rosszakat is, és lehetőséget kell hagyni neki a választásra: tud-e, akar-e mindezzel együtt élni.
Egy másik fontos témája a kommunikációnak: a jövőről való elképzelések. A családi, kulturális, társadalmi, anyagi különbségek nehézségeket okozhatnak a házasságban. Előre tisztázni kell, hogy kinek milyen vágyai, életcéljai vannak a jövőre vonatkozóan. Például nehéz idilli kapcsolatban élni akkor, ha a férfi nyolc gyereket akar, a nő pedig egyáltalán nem hajlandó szülni, vagy ha az egyik fél egy csendes, falusi házban szeretne lakni, a másik meg a főváros közepén egy toronyházban. Ha egyik fél sem hajlandó engedni bizonyos elképzeléseiből, akkor a házasságuk véget nem érő veszekedések sorozata lesz, ami előbb-utóbb tarthatatlanná válik. Nem elég az összetartozáshoz az együttlét, meg kell egyezni a közös célokban. Hasznos lehet egy rövid és egy hosszú távú közös stratégia kialakítása. Például a feleség nem szeretne rögtön gyereket szülni, hanem előbb befejezi a tanulmányait, egy-két évet dolgozik, azután megy csak szülési szabadságra. Amíg mindketten dolgoznak és pénzt keresnek, addig kihasználják az időt utazásokra, vagy nyelvtanulásra.
Standovári Orsolya, Hit Gyülekezete Pécs