A Prédikátor könyvét (héberül Kohelet) ismételten azon bibliai iratok közé sorolhatjuk, melyek erősen megosztották a tudományos egységet. Mindazonáltal a könyv maga sem mentes belső feszültségektől, melyek feloldására három lehetséges magyarázat honosodott meg az elmúlt két évszázad során:
- ezek a folyamatos továbbírás eredményei
- az egymással ellentétes állásfoglalások egy neurotikus (“őrült”) tipikus tépelődését ábrázolják
- egyáltalán nem kell azt gondolnunk, hogy a Prédikátor magánvéleményét olvassuk: ő mindössze idézi korának bölcsességirodalmi anyagát
Nos, hogy egy elmebeteg memoárjai kanonikus tekintélyre tegyenek szert, valljuk be, meglehetősen ritkán datálható a Biblia történelmében. Miben keresendő hát a Prédikátor erős pesszimizmusának magyarázata?
A héber kohelet kifejezés - alakját tekintve - egy nőnemű melléknévi igenév, mely főnevesült (mint a magyarban az ebédlő vagy a tanuló). Két héber igét, a qáhál és az ászáf jelentését kell szemügyre vennünk.
- feltételezhető, hogy a kohelet egy hivatali cím lehetett hajdanán, mely később tulajdonnévvé vált. Erre látunk példát Ezra és Nehemia könyveiben. Ilyen értelemben a Kohelet jelentése “gyűjtő, összegző”.
“Koheletnek, Dávid fiának, Jeuzsálem királyának beszédei”
- mivel a szó gyöke, a qhl azonban csak élő személyek összegyűjtésével kapcsolatban fordul elő (qáhál = gyülekezet), pontosabb volna azt mondanunk, hogy “embereket összegyűjtő, vagyis csoportvezető, ha úgy tetszik, valóban prédikátor”.
Kohelet tehát egyfajta tanár, aki tankört szervezve maga köré a hellenista diatribék formájában gúnyolja-kritizálja társadalmát. Sokat nyerhetünk, ha elfogadjuk ezt a magyarázatot. Ezzel ugyanis egy csapással állást foglaltunk az idézetteória oldalán, vagyis felmentettük Koheletet, és bocsánatát kértük, mert elmebetegnek neveztük, valamint egyértelműen megjelöltük a Prédikátor könyvének rendeltetését is.
Ha Kohelet ugyanis oktató szándékkal, mintegy iskolai előadás formájában írta meg művét, máris értjük, micsoda didaktika rejlik hol túlzottan pesszimista, hol a teremtést valló optimista állásfoglalás egységében. Ha a keletkezési időt és körülményeket is figyelembe vesszünk - Kr. e. 250 és 190 -, úgy egyértelműen a fogság utáni idők hellenizált filozófiája is felcsendül a műben.
Olykor disszonánsan, homályosan, vagy alig észrevehető módon. Ám épp ennek köszönhetően domborodik ki markánsan a felszín alatti üzenet, a központi kérdésre adott válasz:
milyen feltételekkel és lehetőségekkel eredhetünk a boldogság nyomába?
Két filozófiai rendszer feszül egymásnak ezen a ponton, teremtve meg indirekt módon a kis kreativitást és továbbgondolást igénylő szintézist. A zsidó gondolkodásban a boldogság elérése nem áll az ember hatalmában, hanem egyértelműen Isten kegyelmi ajándéka (3,13). A görög antropocentrikus (emberközpontú) filozófiában azonban az embernek fő célja, hogy minden erejével törekedjen boldogsága megvalósítására. Ezért hirdeti: “carpe diem”! Ugyan Kohelet is erre buzdít (lásd 2,4.11), ő ezt mégis látszólag teszi csupán, ráadásul azzal az értékítélettel, mely szerint minden hiábavaló, a nap ALATT. Ezzel egyértelműen arra ösztönöz (amint azt egy tisztességes zsidó írástudótól el is várhatjuk), hogy a napon túli, a látható világon túli célokért küzdjünk.
Megdöbbentő, mennyire összecseng ez az üzenet a Biblia többi, ó- és újszövetségi boldogságra vonatkozó ígéreteivel. Prédikátor józanul kezeli a kérdést: a boldogság forrásának nem az evilágot látja, tisztában van azzal, hogy a tökéletes boldogság csak egy Istenhez közel(ebb)i létformában valósul majd meg. Az emberorientált görög eszmerendszerből kitörve a 12. fejezettel így istencentrikussá teszi művét:
“Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a szívednek útaiban, és szemeidnek látásaiban. De megtudd, hogy mindezekért Isten téged felelősségre von!”
(Préd 12,1)
