Szomorú történelmi leckék
Nagyon tanulságos megismerni a jelenleg hívők milliói által gyakorolt nyelveken szólás történelmi hátterét. A huszadik század nagy részében a nyelveken szólást mereven ellenezték, sőt egyenesen tiltották, annak ellenére, hogy az lKorintus 14. így zárul: „A nyelveken szólást ne tiltsátok." Nagyon elgondolkodtató módon ugyanennek a fejezetnek azt a részét, ahol azt olvassuk, hogy „az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben" - ezt a kitételt teljes súllyal bevetették a nőkkel szemben, a nyelveken szólással kapcsolatos megjegyzést azonban teljesen figyelmen kívül hagyták. A mai napig is vannak gyülekezetek, melyek a nőket és a nyelveket egyaránt elnémították, és a nőkre vonatkozó fél mondat kivételével az egész 14. fejezet felett elsiklanak. A nőkről szóló verset teljesen elkülönítve értelmezik mindattól, amit Pál máshol ugyanebben a témában leír. Ebben a rövid fejezetben azonban nincs módunk részleteiben végigkövetni bizonyos teológusoknak ezt a hátra-bukfencét.
A „nyelveken szólók" - ahogy elnevezték őket - évtizedeken át hagyományos célpontjai voltak az lKorintus 13 szeretetről szóló verseiből „inspirálódott" dorgálásoknak. Nehezen tudom azonban belátni, hogy ezek a rosszindulatú célozgatások valami hatalmas szeretettől átitatva fogalmazódtak volna meg, vagy hogy maguk a kritikusok a szóban forgó nemes erény ragyogó képviselői lettek volna. Az 1Korintus 13. természetesen Isten Igéje és fontos jól megszívlelnünk. Kilenc versen át hangsúlyozza a szeretet fontosságát. Mit kezdünk azonban ugyanennek a levélnek azzal a hetvenöt versével, melyek az ajándék használatára buzdítanak bennünket? Sőt az egész tizenharmadik fejezet is tulajdonképpen az ajándékokról szól, beleértve a nyelveken szólást (1. és 8.vsz.), és azzal a céllal íródott, hogy bemutassa azt a helyes alapmagatartást, melyben a nyelveken szólást gyakorolni kell. Ezért követi ezt a részt rögtön a következő felszólítás: "Kívánjátok a szellemi ajándékokat!" (a fejezetcím sajnálatos módon megszakítja a gondolatmenet folyamatosságát) Szabad-e nagy figyelmet fordítanunk a szeretetről szóló fejezetre, s ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a nyelveken szólás ajándékát, melyről tulajdonképpen az egész fejezet szól.
Azok az emberek, alak századunk elején a nyelveken szólást újra felfedezték és elfogadták, a legodaszántabb és legistenfélőbb keresztények közül kerültek ki - többségük az úgynevezett Szentség Mozgalom képviselője. Szinte szenvedélyesen szívükön viselték az evangélium terjesztésének ügyét, és miután 1901-ben elnyerték Pünkösd áldását, kezdetét vette az a világméretű evangélizálással fémjelzett ébredés, mely az egész huszadik századon változatlan intenzitással átívelt.
A glosszolalia történetét a huszadik század kezdetétől fogva nagy szellemi horderejű események kísérték. Az egész keresztény kor legnagyszabásúbb lélekmentő megmozdulását indította el. Az evangéliumi keresztények egy részét azonban valósággal megszállta a félelem, és vezetőik minden tekintélyüket latba vetették a nyelveken szólás terjedésével szemben. Ennek viszont tragikus és igen messzire ható következményei lettek. Az Isten által elküldött ébredést Biblia-hívő keresztények milliói utasították el. Az apostolok idejére emlékeztető, huszadik századi ébredés jelentős része az evangéliumi körök támogatása nélkül ment végbe. Miközben George Jeffreys, a legelső és legnagyobb brit pünkösdi evangélista (akiről korábban megjegyeztem, hogy kézrátétellel imádkozott értem) Nagy-Britannia-szerte lobogó tűzlángkén terjesztette az evangélium üzenetét, szinte minden pulpitusról figyelmeztetések hangzottak el vele szemben. Anglia második legnagyobb városában, Birminghamben tízezer ember fogadta el Krisztust, és ezren tettek bizonyságot csodálatos gyógyulásról, a szabadegyházak vezető személyiségei mégis ellenpropagandába kezdtek szolgálata ellen.
Ez a hozzáállás csak akkor változott meg, mikor az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején kezdetét vette a karizmatikus ébredés. Azokon a nemzeteken, ahol a Szent Szellemnek ezt az újszerűen ható mozgását az evangéliumi keresztények elutasították, az ébredés lángjai helyett a háború tüze söpört végig. Példátlan a bibliai ajándékoknak ez a szomorú kimenetelű elutasítása! Első számú okként talán a rágalmakkal teli, az embereket félrevezető beszámolókat jelölhetnénk meg. Az Ellenség - aki az atyafiak vádlója - a félelmet használta fő stratégiai eszközként. Nagyon is jól látta, hogy egy csodákkal kísért evangélium mekkora kárt tud okozni alvilági, sötét birodalmának. Sajnálatos módon a „nyelveken szólóknak" éppen az a buzgalma váltott ki gyanakvást Biblia-hívők és liberálisok köreiben egyaránt, hogy mindenképpen meg akarták nyerni az embereket Krisztusnak. A hamis beszámolók, az előítéletek és egy megfelelő mértékű gyakorlati nyomásgyakorlás még a legistenfélőbb egyházvezetőket is kényszervágányra juttatta. Olyan légkör alakult ki, hogy a legnevesebb evangéliumi keresztényeket is minden további nélkül kiközösítették volna, amennyiben a nyelveken szólást elfogadják - kétségkívül nemcsak átvitt értelemben, hanem magából az Egyházból is.
1904-ben kezdetét vette a walesi ébredés. Nyomában világszerte szinte kétségbeesett éhség támadt hasonló áldás iránt. Az evangéliumi keresztények Németországban is konferenciákat és ima-összejöveteleket rendeztek. Jelszavuk ez volt „Urunk, tedd meg újra!" A Wesley-Whitefíeld-Finney-Edward-féle ébredések folytatásáért könyörögtek Isten azonban újat akart cselekedni, és egyelőre várt.
Németországban egy evangéliumi keresztény vezető minden karizmatikus tapasztalat nélkül gyakorlati összejöveteleket kezdett szervezni a Szent Szellemmel való megkeresztelkedés céljából, melyek csodákra éhes emberek meglehetősen vegyes összetételű sokaságát vonzották, kik közül sokan kétes vallási háttérrel rendelkeztek. Sajnos elvesztették a kontrollt a fejlemények fölött, míg végül az a két tapasztalt pünkösdi nő, aki segítő szándékkal jött Norvégiából megundorodva indult haza.
Az eset messze ható következményei között találjuk azt a hírhedtté vált "Berlini Deklarációt" is, mely ördöginek nyilvánította a nyelveken szólást Ez a rövid dokumentum kizárólag feltételezésekre épülő állításokat fogalmaz meg mindenféle igei vagy egyéb érv, illetve bizonyíték nélkül. A kiközösítéssel való fenyegetés hálására a legtöbb németországi evangéliumi keresztény úgy érezte, kénytelen felsorakozni a Deklaráció mögé. Így tudott ez a határozat olyan mély gyökereket verni, és olyan keserű gyümölcsöket teremni.
Hála Istennek, hogy ma, e könyv írásának idején már személyes tapasztalataim is vannak arról, hogy Németország-szerte - de más helyeken is - kibontakozóban van a pünkösdi-karizmatikus mozgalom újfajta iránya. A nyolcvan évet megélt Deklaráció levelei sárgulni kezdenek, és a keresztény szeretet lassan kitörli a múlt félreértésének nyomait. Remélhetőleg a Deklarációval együtt örökre leköszönnek azok a tragikus napok!
Talán azt is érdemes megjegyeznünk, hogy az üldöztetéstől való félelmükben az ébredést felvállalok közül is sokan levették a lábukat a „szellemi gázpedálról" - és ezen nem is lehet csodálkozni. Kialakult egy olyan mentalitás, hogy „ne okozzunk megbotránkozást a többi felekezetnek azzal a kirívó nyelveken szólással" - és gyakran ostobaságnak tartották, hogy ennek a furcsa gyakorlatnak túlságosan nagy nyilvánosságot adjanak. Végül a karizmatikus megújulási mozgalom kezdett némi enyhülést hozni az ilyen és ehhez hasonló, óvó rendszabályok terén.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
