Első kézből tanultam meg, hogyan használjam ezeket a fegyvereket. 1949-től (körülbelül 9 éven át) egy Londoni gyülekezetet pásztoroltam. Egy bizonyos mértékű sikert értem el szolgálatomban. A gyülekezetünkben rendszeresen láttunk embereket megszabadulni, meggyógyulni és Szent szellem keresztséget nyerni. Mégis, személyes gondjaim voltak, amelyekre nem kaptam választ. Különösen a visszatérő depresszióval volt problémám, amely sötét, nehéz ködként telepedett rám. Úgy tűnt, hogy összenyom és elzár a másokkal való normális kommunikációtól – még a családomtól is. Minden eszközzel harcoltam ez ellen, amivel csak tudtam. Imádkoztam, böjtöltem, elhatározásokat hoztam. Minden megtettem, amit tudtam, de nem lett jobb. Valójában minél többet imádkoztam és böjtöltem, annál rosszabb lett. Emlékszem, hogy az egyik lányunk – aki akkor olyan 14 év körül járt – egy nap azt mondta nekem. „Apu, kérlek ne böjtölj, rosszabb vagy amikor ezt teszed.” Próbálkozásaim végére értem és az Ézsaiás 61:3 ragadta meg a figyelmem:
„…dicséret palástját a csüggedt szellem helyett…”
Amikor ezt a szakaszt olvastam, rájöttem, hogy egy szellemmel küzdöttem, egy személlyel, aki tanulmányozott, ismerte az erőtlenségeimet és tudta, hogyan és mikor támadjon rám. Nem foglalkoztam a csakis bennem lévő mentális és lélektani állapotommal. Egész egyszerűen, nem törődtem a már megszokott viselkedésemmel. De volt egy velem szemben álló személy - maga a sátán – aki tanulmányozott és azon dolgozott, hogy elbukjam.
Aztán rájöttem, hogy miért lett rosszabb a rajtam lévő nyomás attól, hogy az Urat jobban akartam szolgálni: mert ennek a szellemnek a küldetése az volt, hogy hátráltassa az Istennek való szolgálatom. Mikor viszont erőtlen és közönyös voltam, a nyomás megszűnt. De minél odaszántabbá és buzgóbbá váltam, a nyomás annál inkább nőtt. Egy olyan értelemmel rendelkező személyiséggel volt dolgom, amely tisztában volt azzal, hogyan és mikor helyezzen rám nyomást.
Az ellenségem valós természetének felismerése hatalmas lépés volt a megoldás felé. Kutattam a Szentírást és találtam egy verset és hittem, hogy ez által megoldódik a problémám. Jóel 2:32 szerint:
„De mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül; mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lészen a szabadulás, amint megígérte az Úr, és a megszabadultak közt lesznek azok, akiket elhív az Úr!”
Hiszem, hogy ez az ígéret épp úgy tartalmazza a lényeget, mint a János 3:16:
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Megértettem, hogy a Jóel 2:32 kifejezetten a szabadítás ígérete. Egymás mellé tettem a két igét, majd egy igen különleges imát mondtam el. Nevén neveztem a szellemet (amely rám nehezedett) és igényt támasztottam Isten ígéretére („mert mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul”).
Ezt mondtam, „Istenem, az Úr Jézus Krisztus nevében – a Te igéd szerint – kérlek, hogy szabadíts meg a rám nehezedő nyomás szellemétől”. És amikor ezt a különleges, igén alapuló imádságot elmondtam, megszabadultam. A nyomás felemelkedett rólam.
Ezután további tapasztalatokat szereztem. Rájöttem, hogy megszabadulni és szabadnak maradni, az két különböző dolog.
Isten elkezdte megmutatni nekem, hogy Ő megtette a részét, és most, nekem kell megtennem az én részem. Ő felszabadította az elmémet a démonikus nyomástól. Most rajtam múlott, hogy átneveljem az elmém – hogy egy teljesen más szemlélet - és gondolkodásmód alakuljon ki. Szabadulásom előtt erre még nem voltam képes. De utána, az én felelősségem volt az, hogy ezt megtegyem. Isten megtette részét a szabadulásomat illetően, de nekem viszont meg kellett tennem az én részem, hogy szabad is maradjak.
Hiszem, hogy ez ugyanígy igaz, minden más uralom esetén, melybe Isten beavatkozik a te érdekedben – megváltás, gyógyulás, szabadulás. Isten az Ő részét megteszi, és aztán csak rajtad múlik, hogy megtedd a Te részed. A te részed az, hogy megtartsd, és ragaszkodj ahhoz, amit Isten megadott Neked!
Fordította: Ábrahámffy Jázmin Eszter
