"Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek [minden] irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket [minden tagotokat és valamennyi képességeteket] élő, szent [odaszánt, megszentelt] és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos [racionális, intelligens] tiszteleteteket." Róma 12:1
Úgy tűnik, „ők” döntenek helyettünk abban is, hogy melyik a megfelelő foglalkozás és melyik nem az. Azt sugallják, hogy orvos sokkal fontosabb, mint egy gyári munkás, vagy egy pásztor értékesebb, mint egy portás, sokkal tekintélyesebb az a nő, aki bibliaiskolát vezet, mint az, aki egyszerű háziasszonyként és családanyaként éli az életét.
Ha bevesszük ezt a maszlagot, egész életünkben azon igyekszünk majd, hogy minél jobban megfeleljünk „nekik”, közben pedig elsikkadunk az igazi elhívásunk felett.
Az egyik lányom Sandra kiváló szónoki képességekkel rendelkezik, egyre ügyesebben használja is ezt a tudását. Laura lányomnak egyetlen ambíciója az, hogy kiváló feleség és családanya legyen. Nagyon szeretik egymást, és jól kijönnek egymással. Nincs vetélkedés közöttük. Laura egyáltalán nem érzi azt, hogy bármit is „elmulasztana”, csak azért, mert nem akar főállású prédikátor lenni. Abszolút tisztában van azzal, mi a feladata és azt végzi. Ez persze nem jelenti azt, hogy Sandra spirituálisabb, mint Laura; egész egyszerűen mások, és a spirituális életüket is különböző módon élik meg.
Laurának van két fia, és lehet, hogy most neveli a világ legjobb evangelistáját. Néha a legjelentéktelenebbnek tűnő dolog nagy hatással bír majd a végén. „Ők” azt mondják, hogy csak a nagy dolgok számítanak, de Isten ezt teljesen másként látja ezt. Az engedelmesség az egyetlen dolog, amit Ő fontosnak tart. Laura engedelmeskedik az elhívásának, én pedig ugyanolyan büszke vagyok rá, mint a másik lányomra.
Találkoztam pásztorok feleségeivel, akik állandóan a gyülekezetben szeretnének dolgozni, és kivenni a részüket a férjük szolgálatából. Találkoztam más pásztorfeleségekkel, akik főállású feleségek és anyák akarnak lenni, és a férjüknek segíteni, ha szüksége van rá, nem vállalnak fel semmilyen különleges feladatot a gyülekezetben. Egy pásztor felesége sokszor érzi magát bizonytalannak, úgy érzi, muszáj neki bibliaórákat tartani a gyülekezet nőtagjai számára, jobban belemerülni a gyülekezet dolgaiba, mert „ők” ezt várják el tőle.
Úgy tűnik, hogy az élet minden területéhez kapcsolódnak különféle elvárások, és azt mindenképpen tisztáznunk kell, kinek az elvárásai ezek.
Emlékszem, egy istentisztelet végén egy asszony jött előre hozzám zokogva. Azt mondta, hogy a barátai részt vesznek a délelőtti imaalkalmakon a saját gyülekezetükben, és folyton unszolták, hogy ő is tegye ugyanezt. Ő azonban egyáltalán nem érzett semmiféle késztetést erre, és nem értette, mi a probléma vele.
„Mi a baj velem, Joyce”, kérdezte, miközben a könnyek csorogtak végig az arcán.
Kicsit beszélgettünk, kérdezgettem és rájöttem, hogy legszívesebben a gyerekekre vigyázna, míg az anyukák az imaalkalmon vesznek részt. Ennek az asszonynak arra volt ajándéka, hogy gyerekekkel foglalkozzon, és arra vágyott, hogy ezt meg is tehesse.
Ha arra kényszerítjük az embereket, hogy ugyanazt tegyék, amit mi csinálunk, vagy amiről azt gondoljuk, hogy tenniük kellene, nem látjuk, hogy elveszítik az ajándékukat, amit használhatnának, ha hagynánk, hogy Isten válassza ki számukra a megfelelő szolgálati területet. Az emberek természetszerűen akarják azt csinálni, amire Isten elhívta őket. Ugyanezen okból nem fogjuk elégedettnek érezni magunkat, ha elnyomjuk az ajándékainkat, és azt tesszük, amit mások is tesznek csak azért, hogy elfogadjanak minket.
Az előbb említett hölgy nagyon megnyugodott, amikor elmondtam neki, hogy nincs vele semmi baj. Nagyszerű imaéletet élt, és ezt nem a templomban kellett gyakorolnia hetente háromszor. Azt javasoltam neki, hogy álljon a sarkára és mondja el a barátainak, ami a szívén van. Ha elfogadják, és használják az ő ajándékait, jól járnak; ha nem, az ő bajuk.
Rájöttem arra, hogy egyfajta merészségre van szükség ahhoz, hogy a Szent Szellemet kövessük, mert lehet, hogy egyáltalán nem abba az irányba visz minket, amerre a többiek mennek. Vannak olyan bizonytalan emberek, akik akkor érzik „biztonságban” magukat, ha ugyanazt teszik, mint a többiek. Nagyon félnek attól, hogy „kilépjenek a mókuskerékből”, mert akkor egyedül maradnak. Ha bármikor átlépjük azt a határt, ami „szerintük” elfogadható, megkockáztatjuk, hogy kritizálni és kárhoztatni fognak minket. A bizonytalan emberek inkább meghajlanak mások elvárásai előtt, mert nem akarják, hogy a többiek elutasítsák vagy kárhoztassák őket. Nem engedhetjük meg, hogy ilyen félelmek megakadályozzanak minket abban, hogy Isten által nekünk adott feladatokat teljesítsük.
Fordította: Berényi Irén
