Jakab apostol levelének 3. fejezetében a nyelv romboló erejével foglalkozik. Fizikai testrészeink között a legkisebb a száj, mégis ez van a legnagyobb hatással az ember testére és életére. Szájunk a szellemvilág csatornája, amelyen keresztül a láthatatlan a láthatóba, a természetfeletti a természetesbe lép be. A szellemi valóság mindig hatékonyabb, mint a fizikai, látható vagy akár a pszichikai dolgok. Beszédünkön keresztül a szívből a természetes atmoszférába kerülnek mindazok a beszélőt uraló szellemi erők, amelyek - mintegy a „palackból kiszabadulva" - működésbe lépnek, és az ember testét, lelkét, sőt az anyagi világot is befolyásolják, és abban változást eredményezhetnek.
Jakab apostol a vad, fékezhetetlen nyelvet tartja a legnagyobb veszélynek az ember életére és testére. A zabolátlanul beszélő embert ma közönségesnek, szabad szájúnak mondják. Sajnos az obszcén általános nyelv lett ma már a magyar utcai, családi, munkahelyi társalgásoknak.
A civilizálatlan, zabolátlan nyelv magában a beszélőben okozza a legnagyobb rombolást, pusztítást. Számos ember szemlátomást nagy élvezettel káromkodik és használ trágár kifejezéseket. Ezzel önmagukat pusztítják: saját életüket, testüket szolgáltatják ki a láthatatlan, romboló erőknek. A gonosz beszédben a halál erői szabadulnak fel, így "megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását."
A nyelvnek az emberi sors és test fölötti hatalma a szívnek a szellemvilággal való közösségéből származik. A gonosz nyelv démonokat és más gonosz szellemi erőket bocsát ki és irányít. Ezen a tényen mit sem változtat, ha a beszélő nincs tudatában annak, hogy mit is mond.
Jakab apostol szerint a keresztényekre inkább a kettős beszéd jellemző. "Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket." A kérdés az, hogyan származhat ugyanabból a forrásból édes és keserű víz, áldás és átok? Az apostol megadja a választ: az ok a kétszívűség.
A kétszívű ember a szívének jobbik részét fönntartja Istennek, a rosszabbik részét pedig az emberekkel való kapcsolataiban használja. Egyszerre istenszerető és embergyűlölő az ilyen személy. A valóságban azonban ez a kettősség egymással összeférhetetlen. Aki ember gyűlölő, az istengyűlölő is. Aki átkozza Isten teremtményeit, az gyalázza a Teremtőt is.
Az őszinte hívők Isten Igéje szerint viszonyulnak embertársaikhoz. Számukra a legfontosabb, hogy Isten álláspontját, beszédének üzenetét egy emberre vagy közösségre vonatkozóan megértsék, felelőtlenül és igaztalanul nem alkotnak véleményt, nem ítélkeznek, mert tudják, hogy Isten Igéje a mércéje minden embernek. Különösen mértékadó számukra Bálám kijelentése: „Mit átkozzam azt, akit Isten nem átkoz, és mit szidalmazzam azt, akit az Úr nem szidalmaz?" (Mózes 4. könyve 23:8)
Ha az emberekhez való viszonyulásunkban Istennek a személyükkel kapcsolatos bánásmódját tükrözzük, akkor az Úr tökéletes akaratában járunk. Isten az emberekről, nemzetekről alkotott álláspontját mindig az igazság alapján fogalmazza meg. A kétszívűség képmutatás. Aki szereti Istent, az szereti a felebarátját is. Különösen azokat, akik víz és Szellem által újjászülettek. Az újjászületés egyik fő ismérve, hogy többé nem úgy szeretjük embertársainkat, mint ahogy Káin szerette Ábelt.
Az átkozódásra némely egyházfi az emberek bűnös, ellenséges magatartásában véli meglelni az indokot. Ez azonban nem szolgáltathat okot sem a gyűlöletre, sem az átkozódásra. A keresztényeknek számolniuk kell a feléjük irányuló gyűlölettel. János apostol így figyelmeztetett bennünket: „Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!" (János 1. levele 3:13)
A gyűlöltség és az elutasítottság érzése sem feledtetheti velünk azt, hogy Isten irántunk való szeretetét visszavonhatatlanul és örökérvényűen kifejezte, amikor Jézus Krisztust elküldte a földre, hogy engesztelő áldozat legyen mindnyájunkért. Isten szeretetének a megismerése arra kötelez bennünket, hogy mi is szeressük és áldjuk embertársainkat.
Némely hívő abban hisz, hogy személyére semmiféle negatív hatást nem gyakorol, ha szidalmazzák vagy átkozzák. Nagyszerű, ha valaki támadások közepette is meg tudja őrizni jó szellemi, lelki állapotát az Úrban. A szellemi élet fejlődésének ez is egyik célja. Számos keresztényben azonban csüggedést, levertséget, félelmet, bűntudatot vált ki, ha embertársai vádolják és kárhoztatják. Ezért ez az írásom a gonosz és átkozódó beszédek vizsgálatát tekinti fő céljának. Igei és szellemi segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a hívók megtanulják, mitől kell az embernek saját életét megvédelmeznie az Úrban.
A gonosz beszéd hatékonyságát befolyásolja, hogyan viszonyul a megtámadott ember az ellenségéhez, valamint a megfogalmazott, ártalmas mondatokhoz. Aki megnyitja a lelkét, sőt szívét a személyére kilőtt tüzes nyilak előtt, abban a sértő szavak valóságos sebeket, fájdalmakat, még ennél is rosszabb esetben válságos állapotot tudnak eredményezni. A szidalmakkal, átkokkal szembeni ellenálláskor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy Isten nem úgy bánik velünk, mint ahogy ellenségeink beszélnek rólunk. Ha kiközösítőink és átkozóink magatartását Isten viszonyulásával azonosítjuk, akkor Isten Igéjébe vetett hitünk meggyengül.
A negatív beszédek által létrejött lelki, szellemi szenvedések teljesen valóságosak, annyira, hogy még fizikai betegségeket is okozhatnak. A tudatlanság az ilyenfajta szenvedéseket nehezebben elviselhetővé teszi. Akik nem ismerik fel a krízis kiváltó okát, azok csupán panaszkodnak: nyomásról, gyötrelemről beszélnek. Az egész probléma megfoghatatlan előttük.
Forrás: Új Exodus Magazin, 8. évf. 1. sz. / 1996
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
