A németeknek már nem is volt
más dolguk, mint hogy kihasználják ezt a hangulatot. Úgy mondják, bevonulásuk
után három napra szabad kezet adtak az ukránoknak a zsidók „eltakarítására”.
Ennek során furcsa módon ismét felbukkant a szovjetek által kinevezett, majd
rövid időre eltűnt polgármester is, hogy birtokba vegye posztját, ezúttal a
németek bizalmából. Ez volt – vendégeim szerint – dr. Stroncickij, „egyike a
legádázabb zsidófalóknak”.
Elképzelhető, hogyan kaptam fel a fejem e név
hallatán. Megkértem Weileréket, mondjanak el mindent, amit erről az emberről
tudnak. A beszámoló legsötétebb gyanúimat is túlszárnyalta. Stroncickij,
mesélte Adolf Weiler, nemcsak tűrte az ukrán rendőrség tombolását, hanem maga
is részt vett rémtetteikben. – Hallottuk, hogy ő meg a rendőrei többtucatnyi
zsidót kergettek ki a lakásukból, és aztán elvitték őket a Babka nevű kis
erdőbe. Ott megásatták velük a sírjukat, a gödrök előtt felsorakoztatták őket,
az ukránok pedig valamennyit belelőtték a sírokba. Amikor Stroncickij
visszajött az erdőből, állítólag tele volt fröcskölve vérrel.
Tegyük fel, hogy ez a vértől csöpögő
Stroncickij valóban azonos az én szomszédommal – ezt súgta ösztönöm, de a név
ritkasága is erre utalt. No de akkor hogyan került német koncentrációs táborba?
A házaspár ezt a rejtélyt is meg tudta
oldani. A németek Mosty Wielkiében nagy raktárt létesítettek a zsákmányolt
holmi számára; az egész környékről ide hordták azokat a fegyvereket, melyeket a
szovjetek gyors visszavonulásuk során szertehagytak. Mosty Wielkie
városparancsnoka, akinek fennhatósága alá ez a raktár is tartozott, egy Johann
Kroupa nevű, osztrák származású főhadnagy volt – egyike azon keveseknek, akik
bebizonyították, hogy német katona is viselkedhet tisztességesen. Kroupa nem
követett el holmi önpusztító hőstettet, de megfontolt volt, és a döntő
pillanatokban hidegvérről és éles észről tett bizonyságot. Nem tűrte, hogy
rosszul bánjanak a zsákmányraktárban dolgozó zsidó kényszermunkásokkal, akiket
egy német rendelkezés vezényelt oda, s ragaszkodott hozzá, hogy munkájuk
fejében kielégítő élelmezést és orvosi ellátást kapjanak. A főhadnagy ennél még
többet is tett. Amikor meghallotta, hogy a raktári kényszermunkásokat oda- és
visszaútjukban zaklatja és ütlegeli az SS- vagy az ukrán kísérő legénység, mint
városparancsnok azonnal közbelépett, arra a törvényre hivatkozva, mely szerint
– elméletileg – a kényszermunkásokat is megilleti a tisztességes bánásmód.
Stroncickij gyűlölte Kroupát ezért a magatartásáért, és őrjöngve üldözte a zsidó lakosságot, ahol csak hatásköre – legalábbis az ő értelmezésében – erre feljogosította. Parancsára a szétrajzó ukrán milicisták elfogták mindazokat az idősebb és nem dolgozó zsidókat, akiket csak fel tudtak kutatni, és bezárták őket egy faházba, amelyhez egy ugyancsak fából épült zsinagóga is tartozott. Aztán a zsinagógát a faházzal együtt felgyújtották. 1944-ben a visszatérő oroszok a romok között megtalálták az elszenesedett csontvázakat.
A Wehrmacht
vizsgálóbizottságát kielégítette a válasz, ami mellesleg ismét csak azt
igazolja, hogy a Wehrmachton belül is lehetett többféleképpen viselkedni – elvégre
a bizottság éppúgy megtehette volna, hogy Stroncickijnek ad igazat, és Kroupát
marasztalja el. Véleményem szerint nagyon is lehetséges, hogy a bizottság
tagjai tudták (hiszen az ilyesminek a Wehrmachton belül többnyire híre ment),
hogy Kroupa valóban kímélni akarta a rábízott zsidókat – de végső soron
jóváhagyták magatartását.
Akárhogy volt is, Kroupát
felmentették, ő pedig elhatározta, hogy megszabadul Stroncickijtől. Három
nappal azután, hogy ismét birtokba vette irodáját, meghívta Stroncickijt: simítsák
el nézeteltéréseiket. Stroncickij el is fogadta a meghívást. Némiképp elfogódva
lépett a szobába, és várta, hogy hellyel kínálják. Kettejükön kívül más nem
volt jelen, ámde Kroupa többször is ragyogó szemmel mesélte el később a
történetet a jelek szerint szépszámú baráti körének. Két csattanós pofont kent
le Stroncickijnek, majd letépett saját egyenruhájáról két gombot, leszaggatta a
váll-lapokat, aztán becsengette a segédtisztjét, és így kiáltott: – Ez az ember
tettleg bántalmazott, összetépte az egyenruhámat, és ráadásul szidalmazta
Németországot és a Führert! – A segédtisztek azon nyomban letartóztatták
Stroncickijt, és átadták a lembergi Gestapónak; minden bizonnyal onnan került
aztán a lembergi koncentrációs táborba.
