Mindezekben a bonyolult és
néha igencsak súlyos következményekkel járó ügyekben – a hazaárulási perek
elítéltjeinek a vagyonát is elkobozták – igen sokan szorultak rá szakavatott
jogi és pénzügyi segítségre; és persze még inkább igényelték ezt azok, akiket
sokszoros tömeggyilkosságért köröztek. Soucek földalatti náci szervezetének
ezért kettős hivatása volt: nemcsak a holnap pártja számára edzette a
kádereket, hanem a tegnapi párt legfontosabb szolgáltató szerveként is
ténykedett.
Mindeme teendőkhöz pénzre volt szükség.
Ruppertsberger miniszteri tanácsos beosztottai akkoriban még csak annyit
tudtak, hogy a náciknak megvan a pénzük; a forrás kezdetben éppoly tisztázatlan
volt, akárcsak Theodor Soucek szerepe. Ekkor azonban az államrendőrség bizalmas
értesüléshez jutott, mégpedig egy francia tiszt barátnőjére, a hangzatos névre
hallgató Marion de Costára vonatkozóan. A hölgyet a valóságban Maria
Apfalternek hívták, és Solbad Hallban született. A náci időkben
áttekinthetetlen szerepet játszott a német, illetve a francia elhárítás
szolgálatában, hogy aztán a háború végén egyértelműen a franciákhoz pártoljon.
Ennek következtében Maria Apfalter hétről hétre a Mozart expressz franciáknak
fenntartott szakaszában ingázhat Svájc és Ausztria között, és az osztrák
bűnügyi rendőrség nem teheti rá a kezét. Mégis, amikor egy szép napon Bécsben
kiszáll a vonatból, még a pályaudvaron letartóztatják. Poggyászában tekintélyes
pénzösszeget és hatalmas csomag szaharint találnak. A szaharinról keresztelték
el aztán az államrendőrség további akcióit „Sacher-hadművelet”-nek.
Kihallgatásakor Maria Apfalter azt vallja,
hogy fivére, egy volt magas rangú SS-tiszt utasítására cselekedett, és hogy a
kelendő édesítőszert Bécs központjában, a Ressel-parkbeli feketepiacon kellett
volna eladnia. Kiderül, hogy az „egykoriak” szervezete egész sor hasonló
tiltott üzletágat ellenőriz. Így például Jugoszláviába varrótűket adnak el
feketén, Salzburgban pedig a rendőrségnek sikerül elcsípnie egy embert, aki
Németországból csempészett golyóscsapágyakkal látja el az oroszokat. Valamennyi
ilyen üzlet bevétele egy közös kasszát gazdagít, azt pedig, Marion de Costa
vallomása szerint, bizonyos Amon Göth kezeli Grazban. Amon Göth bizalmas
barátja Theodor Souceknek.
Göthöt letartóztatják, és alaposan
kifaggatják. Először sikerül világosabb képet alkotni a menekülőket segítő
szervezetről. Ha az ember berajzolja Ausztria térképére a körözött náci bűnözők
menekülési útvonalait, pókhálószerű ábrát kap. Maga a pók Grazban ült, és a
fonalak ebből a városból haladtak Linzbe, Salzburgba, Innsbruckba és Bécsbe,
hogy onnan Vorarlberg, Olaszország és Németország felé ágazzanak szét. Az
útvonalak mentén található csatlakozási pontokon a „bajbajutottak” a megfelelő
jelszó bemondása után új iratokat s egyúttal új személyazonosságot kapnak; e
pontokról aztán csoportosan indulnak a határ menti területekre, ahonnan a helyi
viszonyokat jól ismerő csempészek a körözötteket Olaszországba vagy Svájcba
juttatják.
Felső-Ausztria városaiból szétrajzanak a
rendőrtisztviselők, és figyelni kezdik a szóban forgó találkozási pontokat. A
legnagyobb fogással a linzi bűnügyi rendőrség dicsekedhet; itt néhány
különlegesen jó képességű, antifasiszta meggyőződésű fiatal tisztviselő
dolgozik, éppoly lelkesen, mint amilyen találékonyan. Egyikük, Leo Maier,
később hivatalos osztrák megfigyelőként vett részt az Eichmann-per tárgyalásán,
és néhány évvel ezelőtt rendőr ezredesként ment nyugdíjba. Izgalmas bűnügyi és
kémregényeket is írt, felhasználva e korai linzi évek tapasztalatait. Mert
valóban: akkoriban ilyen regényesen mentek a dolgok. A linzi rendőrtisztviselők
állandó megfigyelés alatt tartottak egy kávéházat, ahová szüntelenül érkeztek a
meglehetősen kétes küllemű látogatók, hogy aztán se a vendégek között ne
bukkanjanak fel, se a házat el ne hagyják többé.
