2012. október 23., kedd

Simon Wiesenthal - Az ODESSA 2.


Ha annak idején nagyobb érdeklődéssel tanulmányozom a szóban forgó iratokat, és átgondolom a belőlük logikusan adódó következtetéseket, a menekülőket segítő szervezet létezése bizonyára sokkal korábban felötlik bennem. Hiszen a strasbourg-i megbeszélés jegyzőkönyvében többek között fehéren-feketén ott állt: „A pártvezetés tudatában van annak, hogy Németország veresége után az ország néhány legismertebb vezetőjét háborús bűnösként elítélhetik. Ezért intézkedések történtek, hogy a párt kevésbé prominens vezetői különböző német cégeknél »műszaki tanácsadóként« helyezkedjenek el. A párt hajlandó jelentős összegeket előlegezni a nagyiparosoknak abból a célból, hogy ki-ki a háború utáni időkre titkos szervezetet hozhasson létre külföldön, ellenszolgáltatásként azonban azt kívánja, hogy az érintettek bocsássák rendelkezésére külföldön elhelyezett pénzügyi tartalékaikat, mert csakis így teremthető meg a vereség után egy újabb erős német birodalom.”
  Ez a dokumentum két szempontból is rendkívül érdekes. Először is kitűnik belőle, hogy a nemzetiszocialista párt a nagy iparvállalatokéival egyenértékű, hatalmas pénzeszközökkel rendelkezett, másodszor viszont arra vall, hogy a nagyiparral ellentétben a párt még nem juttatta ki pénzét külföldre.
  
No de honnan volt a pártnak ennyi pénze? A válasz egyszerű: elvégre a nácik nem egyszerűen gyilkosok, hanem rablógyilkosok voltak. Úgy érzem, ezt hangsúlyozni kell, mivel Ausztriában és Németországban sokan hajlamosak rá, hogy a tömeges gyilkolás indítékát a tébolyban keressék. Valójában soha nem pusztán arról volt szó, hogy az európai kontinensen az északi fajt juttassák uralomra; legalább ilyen fontos volt, hogy a szomszédos országokból minél több műkincset raboljanak össze. És éppígy a zsidóság esetében sem pusztán egy faj kiirtása volt a cél; legalább ennyit nyomott a latban a zsidó vagyon árjásítása, a zsidó lakások kifosztása, vagy az arany, amit elgázosítás után a zsidók fogából kitördeltek.
  
A náci fejesek úgy lopkodtak, mint a szarkák. Némi képet alkothatunk az összegekről, ha megtudjuk, hogy Salzburgban épp akkor csípték el Martin Bormann korábbi segédtisztjét, bizonyos dr. von Hummelt, amikor ötmillió dollár értékű arannyal akart odébbállni. Néhány kilométerre] keletebbre, az egykor Ribbentrop birtokában lévő (és ma elegáns szállodaként működő) fuschli kastély közelében egy paraszt több kiló aranyérmét talált egy ládában, amelyet tisztességgel beszolgáltatott a rendőrségnek. És még vagy félszáz kilométerrel keletebbre, Aussee környékén a háború után mindenfelé a legbámulatosabb aranypénzek bukkantak fel – csak épp ezeket nem feltétlenül szolgáltatták be a hatóságoknak.
  
Aussee környékét, Stájerországnak ezt az északnyugati csücskét Goebbels „alpesi erődnek” keresztelte el, és sok nemzetiszocialista nagyság a jelek szerint valóban mindvégig azt hitte, hogy ott átvészelheti a telet. Már 1944 karácsonyán ott szállásolták el családjukat, és ládaszám küldték utánuk az összerabolt javakat. 1944 elején a környéken kereken tizennyolcezer ember élt – a háború végére a létszám nyolcvanezerre duzzadt. Még a nácik romániai, magyarországi és szlovákiai cinkosai is itt, az Aussee-vidék gyönyörű faházaiban kerestek menedéket, és roppant büszkék voltak rá, hogy főnökeik közvetlen közelében lakhatnak. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője például egy altausseei házban telepedett le, s megjött Adolf Eichmann is, IV. B4 számú ügyosztálya vezérkarának több tagjával; menten el is raktározott nem kevesebb, mint huszonkét vasveretes ládát, amelyekben minden bizonnyal iratokat és aranyat tárolt. A sok láda nagyobb feltűnést keltett, mint Eichmann maga; később ezek segítségével sikerült követni a nyomát.