A menekvés egyetlen útja
Mondhatná azonban valaki, hogy Júdás, Jakab vagy János az ébredés első nagy hullámának a kései kifejletéről, az őket felváltó generáció erkölcsi felhígulásáról beszélt, nem pedig a mi huszonegyedik századunkról. Sajnos azonban Jézus az utolsó időkkel, vagyis az ő visszajövetelét közvetlenül megelőző korszakkal kapcsolatban sem kecsegtet bennünket sok jóval, hiszen azt állítja, hogy ez az időszak a képmutatás magasiskolája lesz a földön. Az emberek inkább lehazudják a csillagokat az égről, mint hogy be kelljen ismerniük másoknak vagy akár saját maguknak, hogy van egy rejtett életük. Márpedig napjaink egyre mélyülő erkölcsi válságát látva számos, Bibliát ismerő emberben felmerül a gondolat, hogy már be is léptünk a nagy képmutatásnak ebbe az időszakába, amelyet a keresztények vonatkozásában a kettőslelkűség virágkorának is lehetne nevezni.Jézus ezt a korszakot így jellemezte: „Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene; megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja.” (Mt 24:48–51) Jézus ebben a próféciájában nem azoknak a képmutató és kettős lelkű keresztényeknek a sorsáról beszélt, akik mondjuk a középkorban éltek, hanem kifejezetten azokéról, akik az utolsó időkben élnek majd. Szavait más igék fényében körülbelül úgy lehet értelmezni, hogy ebben a végső korban a keresztények olyan démonikus nyomások közepette lesznek kénytelenek megélni a hitüket, amely körülmények között csak azok tudnak megmaradni az Úrban, akik a lelkük egészével fordulnak Isten felé. Akik viszont csupán a lelkük egyik részével szeretik az Urat, másik részével pedig bűnös dolgokról ábrándoznak, majd idővel meg is cselekszik azokat, azok hosszabb távon tönkreteszik az életüket. Vagyis egy idő után a belső állapotukban meglévő kettősség a sorsuk kettéhasadásában fog megnyilvánulni („kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja”) , és valamilyen szomorú esemény – mondjuk egy válás – formájában láthatóvá válik a környezetük számára is, hogy kik voltak valójában. Lényegében tehát Jézus azt foglalta össze, hogy a nagy képmutatásból és aposztáziából hogyan lehet átsodródni a teljes széthullásba.
Ráadásul Jézus még azt is sejteni engedte, hogy az ilyen emberek nagy többsége már nem is lesz képes visszafordulni erről az útról, hanem az örökkévalóságnak is vesztesei lesznek. Valószínűleg valami olyasmi történik velük, amit János apostol mond saját korának aposztatáival kapcsolatban, akik olyan sokáig maradtak meg a hitehagyás állapotában és az erkölcstelenségeikben, hogy már az antikrisztus szelleme előtt is megnyitották magukat. Az antikrisztus szellemének a hatására ezek a néhai keresztények pedig azzal súlyosbították korábbi helyzetüket, hogy már nemcsak önmagukra voltak veszélyesek, hanem másokra is, mivel ellenségeivé váltak annak a munkának, amelyből annak idején kiszakadtak.
A kétlelkűség felszámolása egy megtéréshez hasonló belső döntéssel, odaszánással kezdődik, majd szükség szerint esetleg a démonok kiűzésével folytatódik azokon a területeken, ahol az ember minden odaszánása ellenére sem ura a saját akaratának. Fontos azonban, hogy az akaratbeli odaszánást kellően hangsúlyozzuk, mert akik csak passzívan várják a megszentelődést és a változást, azok nem tudnak úgy előrébb jutni, mint azok a társaik, akik nagyon odaszántan küzdenek is, és akarják is a kétlelkűség felszámolását. A megszentelődésnek pedig azért kell a figyelem középpontjába kerülnie, hogy a Messiás közelgő látogatásának ne a vesztesei, hanem a nyertesei legyünk. János apostol is erre figyelmezteti azokat a keresztényeket, akik közvetlenül az Úr visszajövetele előtt fognak élni a földön: „Akiben megvan ez a reménység őiránta – vagyis hogy a Messiás hamarosan vissza fog jönni –, az mind megtisztítja magát.” (1Jn 3:3)
Forrás: Új Exodus Magazin, 2005.
