2012. október 11., csütörtök

Tom Marshall - A megvakított elme 1.

Az eddigiekben láttuk, hogy az elme feladata a benyomások, üzenetek és értesülések végtelen folyamának befogadása, értékelése és továbbítása. Az elme ezt naponta nem egyszer, hanem ezerszer teszi meg. Elménk akkor sincs teljesen kikapcsolva, amikor alszunk. Úgy tűnik, egyes részei napi 24 órán át folyamatosan dolgoznak. Az elmének viszont nem a beáramló üzenetek mennyisége és különbözősége jelent valódi nehézségeket, hanem valami más. A Biblia nélkül nem jönnénk rá, hogy az ember elméjével valami történt. Lássuk hát, mi a probléma gyökere!
            A Róma 6:16. rendkívüli fontossága sok éven át elkerülte figyelmemet.
"Avagy nem tudjátok, hogy a kinek oda szánjátok magatokat szolgákúl az engedelmességre, annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek; vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra?"
      Ennek az alapelvnek lényegét ezzel a négy szóval fejezhetjük ki: az engedelmesség tekintélyt teremt.
      Más szavakkal, az válik meghatározóvá életünkben, aminek rendszeresen en­ge­del­meskedünk. Voltaképpen engedelmességünk állítja fel, erősíti meg azt a tekintélyt, ami­nek aláveti magát.
            
Ezt az alapelvet akkor tanultam meg, amikor egy kávéház üzemeltetésében se­gí­tet­tem az új-zélandi Wellingtonban a "Teen Challenge" nevű szervezetnél. A kávéház egy régi faépület egyik emeleti termében volt a Cuba utcában. Éppen november 5. (Guy Fawkes napja) előtti péntek este volt, amikor a tűzoltók könnyen elérhetők. Ezen a bizonyos estén a terem tömve volt a motoros bandák némelyikébe tartozó köly­kökkel. Kilenc óra körül valaki égő petárdákat kezdett dobálni. Ettől meg­ré­mül­tem, mert szinte már láttam magam előtt, ahogy az öreg épület lángra lobban, a kes­keny lépcső leszakad és az utca tele lesz holttestekkel. Mielőtt valóban ráébredtem vol­na, mit teszek, felugrottam a kis színpadra, lehalkítottam a hangszalagról szóló ze­nét és bejelentettem: "Most már elég! Ha még egy ilyen ostobaságot tesztek, bezárom a boltot, és mindannyian mehettek az utcára!"
Aztán még egyszer megnéztem, milyen nagydarab némelyik fickó az én kb. 165 cen­timhez képest. (Úgy tűnik, mostanában az ifjú nemzedék sokkal nagyobbra nő, mint elődei!) A kisebbek közül néhánnyal simán el tudtam volna bánni egyszerre eggyel! Visszamentem a konyhába, és elkeseredetten imádkoztam: "Uram, kérlek, ne legyen több petárda!"
Gondolom, csak annyi ideig volt csend, ameddig a petárdakereskedő cigarettája parazsával meggyújtott egy újabb köteg robbanószert. Röhögés hallatszott. Sikítozó lányok és sok kíváncsi, várakozó arc fordult felém, lesve, mit fogok most tenni.

Most kutyaszorítóban voltam, mert előzőleg már kijelentettem, mire szá­mít­hat­nak. Megpróbáltam sokkal magabiztosabbnak látszani, mint amilyen voltam, fel­men­tem a színpadra, kikapcsoltam a zenét és így szóltam: "Erről van szó. Mára bezárunk. Ki­felé! Mindenki!"
Több, mint 50 százalékig biztos voltam benne, hogy összetörik a berendezést. Meg­­döbbenésemre mégis felálltak    mind az ötvenen, vagy hatvanan , és mor­go­lód­va, panaszkodva leözönlöttek a lépcsőkön, le a város hideg utcáira. Utánuk szaladtam és bezártam az ajtót arra az esetre, ha netán mégis vissza akarnának jönni!
Miközben fölmásztam a lépcsőkön, megköszöntem az Úrnak, hogy hatalmát gyakorolta ezek fölött a fickók fölött, de Ő így felelt: "Nem az Én tekintélyem volt ez, hanem a tiéd." Elkezdte megmutatni nekem, hogyan működik ez az alapelv, és ez azóta is radikális hatással van az életemre. Ezekre a kölykökre valójában az a tekintély hatott, amit ők adtak nekem. Kezdtem rádöbbenni, mire gondolt Pál, amikor a Róma 6. említett versét leírta.
            
A következő történt: mióta a kávéházban segédkeztem, voltak bizonyos dolgok, amiket nem engedtem meg a gyerekeknek; például nem engedtem, hogy az asztalra tegyék a lábukat. (Elvégre az asztalok kicsik voltak, a lábuk pedig többnyire nagy!) Azt sem engedtem, hogy a zongora billentyűit püföljék, vagy a barátnőikkel csóko­lóz­zanak. Sok félénk gyerek volt köztük, zord külső mögé bújva. Mivel e dolgok egyike sem volt túl fontos nekik és mivel ­ úgy gondolom tudták, hogy valóban törődöm velük, megszokták, hogy azt teszik, amit mondok. Ezekkel az engedelmességi lépésekkel pedig engem teljesen akaratlanul is valódi tekintéllyel ruháztak fel. Az előállott helyzetben az általuk létrehozott tekintély valahogyan túl erős volt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjenek.

Megtanítottak nekem egy fontos bibliai alapelvet: a tekintély az enge­del­mes­sé­gen alapszik. Aminek rendszeresen engedelmeskedünk, az kötelező hatalmat kap az el­ménk fölött. Ha azt akarjuk, hogy Isten Igéjének tekintélye legyen az életünkben, ezt csak egy módon érhetjük el: engedelmeskedjünk neki! Ha azt akarjuk, hogy a Szent Szellemnek tekintélye legyen az életünkben, erre is csak egy mód van: engedel­mes­ked­jünk Neki! Ha mindig engedelmeskedünk a félelem, a kétség, vagy neheztelés jelzé­seinek, akkor vajon minek lesz hatalma elménk fölött? A félelemnek, a kétség­nek és a neheztelésnek.