Volt azonban az ODESSA-nak
egy másik, különösen biztonságos menekülési útvonala is; ez Vorarlbergen át
haladt, és a franciák hanyagságát aknázta ki. Mivel a franciákat olyannyira
rabul ejti anyanyelvük szépsége, hogy elvből nem hajlandók semmilyen más
nyelvet megtanulni, a francia megszálló erőknek sejtelmük sem volt róla, mi
folyik körülöttük. Így az Ausztria, Németország és Svájc közötti háromszögben
elterülő Vorarlberg valóságos eldorádója lett a különböző német körzetekből
érkező szökevényeknek, akik Bregenzből akadálytalanul kelhettek át a svájci
határon. Minden bizonnyal számíthattak az osztrák és a svájci rendőrség elnézésére,
de emellett érvényes határátlépési engedélyük is volt; az ODESSA emberei
változatlanul vagy ismét ott ültek minden elképzelhető hivatalban és hatósági
testületben, és szépen elcsenték a szükséges űrlapokat és bélyegzőket.
Különösen elképesztő, milyen arcátlanul
ajánlkoztak fel a nácik éppenséggel a megszálló hadseregek vezérkarának. Úgy
látszik, van egyfajta embertípus, amely a katonatisztekben tüstént bizalmat
ébreszt: ahogy a hajukat nyírják, ahogy a bokájukat összeütik, ahogy azonnal,
készségesen bármire rábólintanak – mindez feltehetően valamiféle lelki rokonság
képzetét kelti. Kivált az amerikaiak dőltek be kivételes érzékkel a magasra
nőtt, szőke, kék szemű németeknek, pusztán mert szakasztott úgy festettek, mint
a mozivásznon látható amerikai tisztek (miközben az igazi amerikai tiszteknek
legalább ekkora hányada alacsony, barna bőrű és olasz származású). Az Office of
Special Investigation csak mostanában fedte fel, hány egykori náci lépett át a
háború után zökkenőmentesen a CIA szolgálatába; értettek hozzá, hogy egykettőre
a Hitler alatt begyakorolt kommunistaellenességüket fordítsák kifelé, és a
Kelet avatott ismerőinek tüntessék fel magukat. Ennek fejében az amerikaiak
hajlandóak voltak szemet hunyni afölött, hogy ezek nemrég még Adolf Hitlert szolgálták,
és kezükhöz számos áldozat vére tapad. Számomra – épp mert annyira becsülöm az
amerikaiakat (a kommunistákért pedig, Isten látja lelkem, Csöppet sem rajongok)
– érthetetlen ez a tökéletesen elhibázott helyzetfelmérés; igaz, a kommunisták
rosszak – de a nácik a rosszabbak.
Gyakran felötlik bennem, hogy az amerikaiak
délamerikai politikájukban megismétlik az Ausztriában és Németországban
elkövetett hibát. Ott is mindig a legundorítóbb fasisztákat ajándékozzák meg
bizalmukkal, csak azért, mert azok fennen hangoztatják
kommunistaellenességüket, és lelkesedést mutatnak a szabad piacgazdálkodás meg
a Coca-Cola iránt. A náci bűnözők a háború után mind a szabad piacgazdálkodás
és a Coca-Cola híveiül szegődtek – de ez sajnos egy jottányit sem változtatott
ocsmány jellemükön.
Így alkalmazkodott rögtön az új kor
szelleméhez egy Haddad Szaid fedőnevű férfiú – a menekülők egyik
legeredményesebb segítője, később tekintélyes osztrák üzletember. Akkoriban
szíriai útlevéllel utazott, és szervezte a transzportokat Münchentől, illetve
Lindautól Bregenzig. Valamennyi védence érvényes határátlépési igazolvánnyal
volt felszerelve. Bregenzből átkeltek a csak néhány kilométerre lévő svájci
határon, ott felszálltak az első vonatra Zürich vagy Genf felé, onnan pedig a Közel-Keletre
vagy Dél-Amerikába repültek.
Alaposan megtárgyaltam ezt a helyzetet egy
Bregenzben szolgálatot teljesítő osztrák rendőrtisztviselővel, ám ő úgy vélte,
nem sokat tehetnek: – Az irataik rendben vannak, amellett többnyire csak
átutazók, mi pedig örülünk, hogy megszabadulunk tőlük.
– És mit csinálnak a franciák? – érdeklődtem.
– Semmit – felelte bosszúsan a rendőrtiszt.
Később kiderítettem, kit takar a Haddad Szaid
álnév: egy hajdani SS-Hauptsturmführert, az ODESSA egyik fő mozgatóját. Takaros
magánüdülőket szerzett a spanyolországi Costa Braván az SS- és a náci párt volt
fejeseinek, és az üzleten maga is szépen megszedte magát. Azoknak pedig,
akiknek még Franco Spanyolországában is túl forró volt a talaj, Uruguayban
kerített villákat.
Minél jobban megismerkedtem az ODESSA
működésével, annál inkább megértettem, miért szereztek a szövetségesek oly
későn tudomást e szervezetről. Náci részről itt profik tevékenykedtek – hajdani
illegálisok, a Sicherheitsdienst tagjai, egykori ügynökök, csupa harcedzett
férfiú, akik a Harmadik Birodalom irányító szerveiben tüntették ki magukat. És
mint ahogy korábban tökéletesen szervezték meg a tömeggyilkosságot, éppoly
mesterien szervezték meg most a gyilkosok menekülését.
Kutatásaim során belebotlottam egy emberbe,
aki mindkét területen páratlan tehetségről tett bizonyságot. Az illető Walter
Rauff SS-Obersturmbannführer (alezredes) volt.
