Így hát mentem tovább,
Bromberghez, aki már számított látogatásomra – a CIC nyilvánvalóan
figyelmeztette. Azonnal megértettem, hogy Bromberg valamilyen hírszerző
csoportot vezet, és Stroncickij az informátorai közé tartozik. Az idő tájt a
menekülttáborokban fel-felbukkantak polgári ruhás amerikaiak, hogy a keleti
területeken uralkodó viszonyokról és egyes meghatározott helységekről
érdeklődjenek. Kezdetben egyikünk se értette, mire valók ezek a kérdések, ám
Stroncickijnek, úgy látszik, sokkal gyorsabb volt a felfogóképessége…
– Maga lecsukatta Stroncickijt, én meg
szabadlábra helyeztem – fogadott mosolyogva Bromberg, úgy, mintha ez volna a
legtermészetesebb dolog a világon.
– Őrnagy úr, tanúvallomások állnak
rendelkezésünkre, melyek szerint ez az ember meghatározatlan számú gyilkosságot
követett el, mégpedig saját kezűleg…
– Az bizony meglehet – válaszolta Bromberg –,
csakhogy az én feladatom az, hogy információkat gyűjtsék; hogy ki az, akitől
kapom, ahhoz semmi közöm.
Bromberg mindezt hallatlanul fölényesen adta
elő; modorát ma „cool”-nak*
mondanánk. Úgy viselkedett, mint aki a magasabb államrezón jegyében száll
szembe holmi naiv és gyermeteg igazságképzetekkel, elvégre olyan bölcsesség és
tájékozottság letéteményese, amilyenhez ez az előtte álldogáló sovány és
értetlen zsidó soha nem férhet hozzá.
Később gyakran eltűnődtem rajta, ugyan mi
hasznát vehették Stroncickijnek az amerikaiak. A háborút jórészt valóban
lágerekben töltötte, a keleti fronton nem járt, a táborlakók között pedig, Isten
a tudója, bőven akadtak megbízhatóbb hírforrások. Alighanem mindössze annyi
történt, hogy Stroncickij ez esetben is, mint korábban az oroszoknál, majd a
németeknél, ügyesen alakította az olyan embert, aki megbízóinak minden
utasítását készségesen és rátermetten teljesíti. Adott esetben például átmeneti
gyűjtőtáborokat szervezett az ukránok számára, és ott információkat szerzett
olyan honfitársaitól, akik valóban tudtak valamit; ámbár nézetem szerint még
ezt a feladatot is éppily jól ellátta volna akármilyen tisztességes ember, akit
netán kommunistaellenes meggyőződés is hevít. Úgy látszik azonban, a Cég
embereit szerte a világon valami rejtélyes rokonszenv fűzi egymáshoz, s
Bromberg azonnal megérezte Stroncickijben, milyen engedelmes és ügybuzgó munkatárs
lehet. Mit számított a gyilkolási hajlama, ehhez az elsőrendű szervezői
tehetségéhez képest!
Sokat már nem tehettem, legföljebb
elpanaszoltam egy CIC-beli barátomnak, hogyan rázott le Bromberg. – Tudom én,
mekkora szerepetek volt a háború megnyerésében – mondtam neki –, tudom, hogy ha
fel nem szabadíttok, egyikünk sem marad életben. Amíg csak élek, örökké hálás
is leszek érte. És mégis, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy már ilyen rövid
idő múltán a védelmetekbe vesztek egy sokszoros gyilkost, csak mert így vagy
amúgy a hasznotokra van. Higgyétek el, nem szolgáltathat annyi adatot, amennyi
kárt okoz. Ha megráztok egy véres kezet, a ti kezetek is véres lesz.
Barátom nem tudott és nem is akart vitába
szállni velem. – Hiába, a tegnapi szövetség mára felbomlott. Majd meglátod,
milyen gyorsan megváltoznak az idők. A németekre szükség van az oroszok ellen,
és jó németből sajnos kevés van. – Aztán, mintha csak meg akarná cáfolni saját
nézetét, mégiscsak adott egy címet, ahová fordulhatok. Gmundenben, egy kastélyban
működik egy bizonyos szerv, amely fölötte áll Brombergnek; adjam elő ott is a
mondókámat, ők talán megértőek lesznek.
Való igaz: a gmundeni vendéglátás igen
udvarias és szívélyes volt. Miután átjutottam az őrláncon – amerikaiakon és
osztrák rendőrökön –, rokonszenves fiatalember fogadott. Nyilvánvalóan úgy
érezte, nagyon kedvesnek kell lennie hozzám, és ezért meghívott ebédre.
– Köszönöm – mondtam –, de én nem enni
jöttem. A segítségére van szükségem, hogy érvényesülhessen az igazság.
A fiatalembert ez sem hozta ki a sodrából.
Készségesen végighallgatta az egész Stroncickij-ügyet, a Bromberggel folytatott
beszélgetést is beleértve.
A történet végére érve vártam a választ. A
válasz ugyancsak barátságos, sőt reménykeltő volt: majd ők foglalkoznak
Stroncickijjel. És ez volt az utolsó megnyilatkozás, melyet ez ügyben amerikai
részről tapasztaltam.
Gmundenből visszatérve legalább attól
reméltem vigaszt, hogy sikerül megtalálnom Kroupa főhadnagyot Beszereztem
minden hozzáférhető telefonkönyvet, munkatársaim pedig kikeresték az összes
Kroupát, és sorra felhívták őket. Az alsó-ausztriai Korneuburg egyik számán női
hang szólt bele a telefonba: – Sajnos nem adhatom a férjemet; még szovjet
hadifogságban van.
Ekkor levelet írtam Szviridov tábornoknak, a
szovjet főbiztosnak, aki az ausztriai Szövetséges Ellenőrző Bizottságban a
szovjeteket képviselte. Ismertettem Kroupa érdemeit, és végezetül azt kértem,
engedjék haza a hadifogságból, amilyen hamar csak lehet. Válasz soha nem
érkezett.
Stroncickij alighanem az USA-ban vagy
Kanadában él, az amerikaiaktól kapott új iratokkal. A hidegháború küszöbén
álltunk, és a szövetségesek prioritásai megváltoztak.
* Hűvös.
