2012. október 18., csütörtök

Simon Wiesenthal - Az ODESSA 1.


Theodor Soucek és munkatársai kétségkívül fontos szerepet játszottak az egykori náci nagyságok elmenekítésében. Ha azonban meggondoljuk, hogy a háború után sok ezer embernek kellett tartózkodási helyet változtatnia, és igazi biztonság csak valamelyik arab vagy dél-amerikai országban várt rájuk, akkor menten világossá válik: Soucek szervezete csak része lehetett valamilyen sokkal nagyobb egésznek.
  Magam már 1947-ben hozzáláttam, hogy az előttem ismeretessé vált menekülési útvonalak minden részletét átvezessem a térképekre, és ennek során kitűnt, hogy a csatlakozási pontok hálózata nemcsak Ausztriában, hanem Németországban is létrejött. Az útvonalak mindig meghatározott német városokon – Brémán, Frankfurton, Augsburgon, Stuttgarton és Münchenen – át vezettek, majd a bajor Allgäu egy középkori városkájában. Memmingenben találkoztak, onnan pedig ismét szétágaztak. Az egyik útvonal a Bodeni-tó partján elterülő Lindauba vezetett, s ott ismét kettévált, az ausztriai Bregenz, illetve Svájc irányába. A legfőbb útvonal azonban Memmingenből Innsbruckba, s onnan a Brenner-hágón át Olaszországba vezetett. Később megtudtam, hogy ezt az észak-déli útvonalat a nácik „B–B” tengelynek nevezik, így jelölve az összeköttetést Bréma és Bari olasz kikötőváros között. Bariból aztán továbbágaztak a menekülési útvonalak Spanyolországba, különböző arab országokba, de mindenekelőtt Dél-Amerikába.
  
Akármerre indultak a menekülők, iratokra volt szükségük, de több esetből is leszűrhettük, hogy ezek beszerzése nyilvánvalóan nem okoz számukra gondot. Éppígy akadálytalanul alapíthattak új egzisztenciát is: akárhová érkeztek, legalábbis a magasabb rangúaknak tüstént nagyobb pénzösszeg állt rendelkezésükre, s így lehetővé vált, hogy üzletet nyissanak, betársuljanak nagyobb vállalkozásokba, vagy ha kell, megvesztegessék a hatóságokat.
  Egyértelmű volt, hogy itt valamilyen kiterjedt, ütőképes és kivételes anyagi forrásokkal rendelkező titkos szervezet működik. Az sem lehetett vitás, hogy létrehozásához bizonyos előkészületek már az utolsó háborús években megtörténtek, hiszen a háború utáni Németországból a nácik aligha bonyolíthattak volna le ilyen nagyszabású pénzügyi tranzakciókat. Valószínűleg most is megismétlődött a történelem: amikor a felelős vezetők rájöttek, hogy országukra biztos vereség vár, mindenekelőtt az összerabolt pénzt menekítették külföldre.
  Valamikor 1946 tavaszán egy amerikai tiszt jókora hátizsákot hozott irodánkba, vastag, sötétkék borítékot vett ki belőle, és elmesélte: a borítékot valami Keitel nevű ezredestől kobozta el Ebenseeben, a nagy múltú osztrák üdülőhely, Bad Ischl melletti SS-internálótáborban. Akárcsak az amerikaiak, sajnos én is csak felületesen néztem bele ezekbe az iratokba, minthogy nem náci gyilkosokról, hanem csak pénzről volt szó bennük. Csak sokkal később értettem meg, hogy a pénz nyomán a gyilkosokhoz is eljuthattunk volna; akkoriban a feljegyzésekben inkább csak afféle kuriózumot láttam.
  
A legkülönösebb dokumentum egy titkos megbeszélés jegyzőkönyve volt. 1944 tavaszán, a strasbourg-i Maison Rouge szállodában német gazdasági vezetők gyűltek össze tanácskozásra. Himmler és Hitler tudtán kívül – ők még mindig hittek a végső győzelemben – seregnyi nagyiparos és pénzember jelent meg ott, akik tisztában voltak vele, hogy a számukra annyi hasznot hajtó háború elveszett. Ott volt Emil Kirdorf, a szénbáró, Fritz Thyssen, az acélmágnás, Georg von Schnitzler az IG-Farbentól, Gustav Krupp von Bohlen und Halbach, Kurt von Schroeder kölni bankár – 1933-ban mindannyian Hitler első támogatói, és most ugyancsak az elsők, akik elfordultak tőle. Az egybegyűltek természetesen őszintén remélték, hogy a nemzetiszocializmus a jövőben tovább él, de tudták, hogy ebben a jövőben Hitler számára már nincs hely. Így hát a tanácskozás elnöke megállapította – noha hasonló megállapításért az utca emberére a harci szellem bomlasztása címén továbbra is halálos ítélet várt volna –: „A Franciaországért vívott csatát Németország elvesztette. Mostantól fogva a német iparnak abból kell kiindulnia, hogy ezt a háborút nem fogja megnyerni, és ezért elő kell készítenie a háborút követő gazdasági hadjárat terveit. Ennek érdekében minden nagyiparosnak kapcsolatokat és összeköttetéseket kell keresnie és kiépítenie külföldi cégekkel, de kinek-kinek önállóan, anélkül hogy gyanút keltene. Emellett a pénzügyi politika síkján elő kell készíteni a talajt egy nagyszabású, háború utáni hitelfelvételhez. És ez még nem minden. A nagyiparosoknak fel kell készülniök arra is, hogy a föld alá kényszerülő pártot ők finanszírozzák.”
  
Való igaz: a német nagyiparosok már régóta azon voltak, hogy pénzüket apránként külföldön helyezzék el. Főleg a svájci és spanyolországi folyószámlákat részesítették előnyben, de ezekről már akkoriban is tekintélyes összegeket utaltak át Argentínába. Ezeket a pénzügyi műveleteket részben látszatcégek alapításával álcázták, részben pedig magánszemélyeket használtak strómannak. Magam például jóval később véletlenül megismerkedtem egy hajdani SS-Obersturmbannführer özvegyével, akitől furcsa történetet hallottam. 1944 őszén, fél évvel a háború befejezése előtt, férjét magas rangú SS-tisztek környékezték meg, és arra kérték, hogy árulja el a Dresdner Banknál lévő számlája számát, valamint hogy adjon nekik két biankó aláírást. A háború után valamennyi bank a szövetségesek kezelésébe került, és a náci vagyonok kezelését gondnokokra bízták. Ekkor közölték az elképedt Sturmbannführerrel, hogy nevén két számla is van: az egyiken valamivel több, mint tizenkétezer márka, a másikon viszont kétmillió-hatszázezer márka található. Az előbbi a saját vagyonkája volt; a milliókat nyilván felettesei fizették be.
  Ebben a konkrét esetben tervük kudarcot vallott, hiszen a pénz mindenképpen náci vagyonnak számított. Feltételezhető azonban, hogy számtalan más esetben a náci fejeseknek valóban sikerült jelentékeny összegeket hasonló strómanok számlájára utaltatni. A strasbourg-i tanácskozás résztvevői persze joggal aggódtak, hogy a strómanok, kivált ha külföldön vannak, maguk zsebelik be a pénzt. Ezért az ilyen műveleteket általában írásba foglalták, majd a tanácskozáson úgy döntöttek, hogy az okmányokat „vízhatlan csomagolásban különböző hegyvidéki tavakba” süllyesztik