"Mivelhogy szerette az átkot, azért érte el őt; s mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozok az el őtőle. Úgy öltözte föl az átkot, mint a ruháját, azért ment beléje, mint a víz, és az ő csontjaiba, mint az olaj." Zsoltárok könyve 109:17-18.
Századunk a nyelvi gonoszság csúcspontjára ért. Bebizonyosodott, hogy a gyalázkodó, átkozódó személyek előtt az emberi életnek annyi értéke sincs, mint egy féregnek. Ezek az emberek szeretik a pusztulást, a rombolást és a bomlást. Minél rosszabbul mennek a dolgok a földön, a kárörömnek annál nagyobb kéje tölti be őket. Győzelemittas terroristák lövöldöznek a levegőbe, mikor véres akcióik következtében ártatlan anyák, csecsemők, kisgyermekek, tinédzserek szétroncsolt teste fekszik holtan az utcákon.
Az átkozódás megszeretteti az emberrel a pusztulást, a katasztrófákat és a véres leszámolásokat. Úgy tűnik, hogy ezeket a sötét erőket az sem zavarja, ha életüket véglegesen elhagyja a maradék áldás is. Az átkot szerető emberek átkozottak lesznek, és ez okozza végzetüket.
Dávid külön zsoltárt jegyzett fel az edomita Doégról, aki följelentette Saulnak Dávidot, Akhiméleket és az Úr papjait, mondván, hogy a király ellen összeesküvést szőnek. Saul lemészároltatta Isten szolgáit. Doég is ott volt a tömeggyilkosok között. Dávid életben maradt, és Istennek tett panaszt.
"Nyelved ártalmakon elmélkedik, s olyan, mint az éles olló, te álnokságnak mestere! Szereted a gonoszt inkább, hogynem a jót, és a hazugságot inkább, mint igazságot szólni. Szeretsz minden ártalmas beszédet, és az álnok nyelvet. Meg is ront az Isten téged, teljesen eltakarít, kigyomlál téged a te hajlékodból, és kiszaggat téged az élők földéről. Szela." Zsoltárok könyve 52:4-7.
Doég tisztelte Istent, ezért tartózkodott az Úr sátoránál, amikor Dávid Saul elől menekült. De kettős szívű ember lévén, a nyelvét átitatta az „áspiskígyó mérge". Ezért a gonosz le tudta győzni benne a jót, a hazugság pedig az igazságot. A tragédia Doég rágalmazó beszéde miatt következhetett be. A kettős nyelvű keresztények egy részére is az a jellemző, hogy jobban szeretik a hazug, vádló, kárhoztató beszédeket szólni, mint a jót és az igazságot. Ez szellemi, erkölcsi öngyilkosságot jelent, mert egy idő után minden áldás elszegődik a „Doégoktól". Nem Dávid átkozta meg a hazudozó besúgót, hanem rajta keresztül a Szent Szellem nyilatkoztatta ki Isten döntését Doégról. Ez pedig az ítélet volt, amit a gonosz, álnok nyelve hozott rá.
Sokan olyan családból jöttek az Úrhoz, ahol szinte egy mondat sem hangzott el trágár szlogenek és jelzők nélkül. Az első világháború óta Magyarország politikai rendszereinek alkotóeleme a hazugság, a szidalmazás és az átkozódás. Szinte kötelező normaként állították az emberek elé, hogyan beszéljenek idegennek, alsóbbrendűnek nevezett „fajokról", destruktív szektákról, osztály-ellenségekről. Majd jött Nyugatról a szexforradalom, a pornó, aminek következtében többnyire nemi szervekkel és perverz nemi aktusokkal foglalkozó obszcén csácsogások kerültek poshadt öntetként erre a mérgezett és megrontott nyelvre.
Lehet, hogy ez a beszéd sokak számára szalonképes és elfogadható, sőt posztmodern. Nekünk, hívőknek azonban Ésaiás prófétához hasonlóan fel kell ébrednünk és észre kell venniük, hogy a nyelvi gonoszságok miatt is el lehet veszíteni az áldást. A próféta számára is megszokott és mértékadó volt nemzetének köznyelve mindaddig, amíg Isten meg nem jelent előtte dicsőségben. A látomás alatt eszmélt rá önmaga és nemzete nyelvének gonoszságára. „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép közt lakom" (Ésaiás könyve 6:5).
A magyar hívőket körülvevő közegre még inkább érvényes a fenti megállapítás. Ezen az aggasztó valóságban csak az Isten eleven szene által megtisztított ajkak képesek pozitív változást eredményezni. Tiszta szájjal kell beszélnünk a tisztátalan nyelvűekhez, mert a gonoszt jóval tudjuk legyőzni.
Némely magyar párt a tiszta kezek politikáját hirdette meg, de ez mindaddig képmutatás, amíg a szájak mosdatlanok. A kezeket csak tiszta ajkak, az ajkakat pedig csak Jézus vére tisztíthatja meg.
Aki szereti az áldást, az szeret áldást mondani. A Szentírás több helyen is arra buzdít bennünket, hogy áldjuk Istent. Istent áldani azt jelenti, hogy igaz, jó, szép és kedves beszédekkel méltatjuk Őt. Énekkel és zenével, imákkal és zsoltárokkal lehet Istent áldani, sőt a Szent Szellem ajándékával, a nyelveken szólással is, amelyre a jelenlevők akkor tudnak igazából áment mondani, ha a Szellem által lefordításra kerül az áldásmondás. A hétköznapi tapasztalatok megkeményíthetik az érzelmeinket, a napi feladatok teljesítése pedig eltereli figyelmünket az Úr csodálatos személyéről. Saját magunkat is biztatnunk kell arra, hogy áldást mondjunk az Úrnak. Dávid nyelvével serkentette lelkét Isten áldására:
"Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről." Zsoltárok könyve 103:1-2
Az áldásmondásban a nyelv a kezdeményező. Dávid először beszédével biztatja saját lelkét arra, hogy áldja az Urat, majd az ajka figyelmezteti elméjét, hogy semmi jótéteményéről ne feledkezzen el. Ez a két versszak is jelzi, hogy néha nehezen kezdi el az ember az áldás mondását, mert egyszer nyomott hangulata, máskor pedig a felejtés akadályozza.
A nyelv a lélek kormánya és motorja is egyben. Ha szívünk az Úrral él közösségben, akkor a beszéd unszolására a lélek is kedvet kap, hogy Istent áldja. Dávid a zsoltár további részében önmagát emlékezteti Isten jótéteményéire, majd az Úr tökéletes tulajdonságait veszi számba, és áldásra való felszólítással fejezi be zsoltárát:
"Áldjátok az Urat ő angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek az Ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára. Áldjátok az Urat minden ő serege: ő szolgái, akaratának teljesítői! Áldjátok az Urat minden ő teremtményei, az ő uralkodásának minden helyén! Áldjad én lelkem az Urat!" Zsoltárok könyve 103:20-22.
Forrás: Új Exodus Magazin, 8. évf. 1. sz. / 1996
