A bűn és az igazságosság eredetének meghatározását a Sátán ősbűnében találjuk: amikor Ádámot és Évát kísértette. A Sátán görög neve: Diabolosz, ami Rágalmazót jelent. Akit rágalmaznak, annak a karakterét hiteltelenítik el. Ez a Sátán alapvető tevékenysége.
Legelőször is a Sátán magának Istennek a karakterét hiteltelenítette el, hiszen első kérdése Évához az volt: „Valóban azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (1Móz 3:1) A Sátán arra utalt, hogy Isten egy diktátor: önkényes, igazságtalan és rideg. Isten elzárta Ádám és Éva elől az ismeret „magasabb szintjét”, ami pedig megnyílna számukra, amennyiben megízlelnék a jó és rossz tudás fájának gyümölcsét.
A Sátán eredményesen ásta alá Isten jóságába vetett bizalmukat, pedig Isten történetesen mindent nekik adott, ami csak jó, gyönyörű és kellemes volt.
Miután megrendült bizalmuk Isten jóságában, Ádám és Éva az Isten szavának megkérdőjelezése felé mozdultak el, és azután engedetlenül cselekedtek. Három állomása volt bukásuknak: bizalmatlanság, hitetlenség és engedetlenség.
A Krisztusba vetett hit által a megváltás útját készítettel el Isten, és ezzel a bukás lefelé tartó folyamatát visszafordította. Hitetlenség helyett hitet, engedetlenség helyett engedelmességet, bizalmatlanság helyett bizalmat hozott létre. A hit első lépcsőfoka az engedelmesség. De felfelé tartó utunk nem lesz teljes, amíg a hit bizalommá nem fejlődik.
Mi a különbség a hit és a bizalom között? A teológián kívüli válasz az lehetne, hogy a hit egy tett, a bizalom pedig egy hozzáállás. (Smith Wigglesworth egyébként folyamatosan tettként írta le a hitet.)
A hit, mint tett és a bizalom, mint hozzáállás közötti különbséget világosan megmutatja a 37. zsoltár 5. verse:
„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.”
A „hagyjad” kifejezés a hit egyszerű leírása, a „bízás” pedig egy folyamatos hozzáállást mutat, ami a ráhagyatkozás tettét követi. Ezután Isten következik: „Ő teljesíti”, megteszi.
A ráhagyatkozás egyszerű bemutatására jó példa a bankban lévő megtakarításunk. Átadod a pénzedet a pénztárosnak, és kapsz róla egy bizonylatot. Ez a ráhagyatkozás.
Ezután nem forgolódsz ébren egész éjjel, azon gondolkodva, vajon a bank tényleg megőrzi a pénzemet? Vajon meg fogom kapni az utána járó kamatot? Ehelyett csak biztonságos helyre teszed a bizonylatot és mélyen alszol. Ez a bizalom.
Sok keresztény megteszi az első lépést, a hit lépését, de nem fordít figyelmet a bizalomra. Furcsa módon sokunk könnyebben megbízik egy földi bankban, minthogy a megbízzon a mennyei Istenben.
Egyik elsődleges célja Istennek a próbával az, hogy bizalmat munkáljon ki bennünk. Ez igaz volt Jóbra is. A próbái közepette leszögezte: „Íme, megöl engem! Mégis bízom benne.” (Jób 13:15)
Továbbmegyek: a bizalom ezekben a pillanatokban lehetővé tette Jób számára, hogy felemelje szemeit az időleges valóságról, és egy pillantást vessen az örökkévalóságra és a feltámadásra:
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemben látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más. Az én veséim megemésztettek énbennem.” (Jób 19:25-27)
Miért olyan fontos a bizalom? Mert megmutatja, mennyire becsüljük Istent. Amikor Ádám és Éva engedett a Sátán kísértésének, tetteik hangosabban beszéltek minden kimondott szónál. Ezt állították: „Isten nem igaz és nem szeret. Nem viselkedik velünk igazságosan. Nem lehet benne megbízni.”
Megváltásunk a bűnből nem teljes addig, amíg a bukás következményét vissza nem fordítja, és nem hozza létre bennünk a teljes bizalmat. Emiatt szükséges sok próbán átmennünk. Fontos, hogy soha ne tévesszük szem elől Isten végső célját: rendületlen bizalmat akar létrehozni bennünk, hogy felismerjük: Isten tökéletesen szavahihető.
Maga Jézus mutatja be nekünk a legteljesebb bizalom példáját. Atyja tervének betöltéseként gonosz, kegyetlen és istentelen emberek kezébe adták át. Gúnyolták, pofozták, korbácsolták, meztelenre vetkőztették, és keresztre szögezték. Végül így kiáltott fel: „Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem?” (Mt 27:46)
Mindennek ellenére sosem rendült meg bizalma Atyjának hűségében. Utolsó leheletével kiengedte szellemét, vissza, Atyja kezébe.
Hogyan reagálunk akkor, amikor kiáltunk Istenhez, és nem halljuk, hogy válaszolna? Továbbra is bízunk hűségében?
Ne felejtsük el, hogy Istent jobban érdekli a jellemünk, mint a teljesítményünk. A teljesítményünknek csak az idő keretein belül van jelentősége. A jellemünk viszont örökkévaló. Ez határozza meg kik leszünk az örökkévalóságban.
Isten nem enged át minket olyan próbának, amit ne tudnánk elviselni. Nem kér tőlünk olyat, amit Jézustól kért, és talán olyat sem, amit Jóbtól kívánt. Minden próbában a jellemünket formálja, amíg csak olyanok nem leszünk, mint amilyennek Krisztusban mindannyian teremtettünk.
„Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek.” (Jk 1:12)
Szolgátok a Mester szolgálatában,
Derek Prince
U.i.: Mialatt ezen a levélen dolgoztam, úgy éreztem, hogy fontos még jobban megvizsgálni, hogyan reagálunk a próbákra. Valószínűleg ez lesz következő tanító levelem témája.
Fordította: Marton Katalin
