A nap ugyanúgy kezdődött, mint máskor, azonban máshogy ért véget. Késő éjjel Affabel Királyi Őrsége elragadta a kétezer végzőst. Mialatt a többi endelita aludt, megtörtént a titkos kivonulás.
Ezt a kétezer fiatal polgárt egy titkos folyosón kísérték keresztül. Ez a mély alagút az Andoga folyó alatt vitte őket végig. Miután végigértek, még két további napot utaztak a sivár pusztaságon keresztül. Az utazás egész időtartalma alatt az őrök vezetője minden szükséges ivó-és ételkészlettel ellátta őket. Az őrök visszafogottak voltak. Minden erejükkel az ellátandó feladatokra összpontosítottak. Ugyan néhány kérdésre válaszoltak, az endeliták azonban feltételezték, hogy nem kaptak engedélyt a válaszadásra. Az őrök állandó felelete ez volt: „Minden ki fog derülni időben”. Ez persze mindinkább fokozta kíváncsiságukat. Az endeliták mintha észre sem vették volna az utazás alatti pusztaság okozta kényelmetlenségeket ami a régóta várt városba vezetett. Harmadnapra virradóra elérték a dombokat. Ott, a reggeli nap fényében kirajzolódott a felséges város. Affabel sokkal csodálatosabb volt annál, mint amit valaha el mertek képzelni. Ahogy a városhoz közeledtek, csodálkozásuk egyre csak nőtt. Még a síkság felől való megközelítése is összehasonlíthatatlan volt. A város külvárosához képest Endel aprónak tűnt.
Ahogy Endel fiai és lányai átléptek a központi részen, felfedezték, hogy Affabelben minden vibrálóan él. Olyan varázslatos hely volt ez, ahol a madarak nemcsak hogy énekeltek, de a nyelvek ajándékával is rendelkeztek. Csodálatos és fülbemászó dallamaikkal tolmácsolták mindazt a szépséget amit láttak és a város dicsőségét szolgálták tovább. Ez nem teljesen lepte meg az endelitákat, akik hallották már az őrök lovait beszélni. Ezek a nemes jószágok nemcsak egymással, hanem lovasaikkal is folytattak beszélgetést. Egyértelmű volt a bensőséges viszony ló és lovasa között. Nyilvánvaló volt tehát, hogy Affabel minden teremtménye a beszéd ajándékával rendelkezett, akik képesek az örömre, meghittségre. A levegő maga csak úgy pezsgett. Tiszta értelmet és erőt adott adott az utazástól megfáradt testnek. A városon keresztülfolyó víz kíváncsivá tette őket. Olyannyira valósnak tűnt, minta az élet csillogna benne. Varázslatos zene szőtte át az atmoszférát és a béke maradandó érzésével csillapította lelküket. A legkisebb növénytől a levegőn át minden élettel telinek tűnt, mintha az élet adás képességével rendelkeznének. Minden alkotóelem túláradó volt ezen a csodás helyen.
A fiatalok kinyújtották kezeiket,meg akarván érinteni mindent, ahogy a nagyszerű város előcsarnokán végighaladtak. Arra vágytak, hogy szabadon végigfuthassanak és felfedezhessenek mindent de valahol tudták, hogy most nem ennek van itt az ideje. Egy hatalmas előadóterem előszobájába kísérték őket. Itt a férfiak és nők el lettek különítve. Olyan hatalmas volt ez az építmény ahová kísérték őket, hogy szinte végtelen kapacitásúnak tűnt. Legalább százezer ember befogadására volt képes a márvány falakon belül, minden probléma nélkül. Az előcsarnokban az endeliták illatos fürdővel vagy zuhannyal frissíthették fel magukat és új köntöst kaptak a királlyal való találkozásra. Mindannyian boldogok voltak, hogy megválhattak koszos ruháiktól. Régi ruhájuk kínosnak tűnt és nem illett ehhez a sugárzó városhoz. Az endeliták minden elemi szálát az Affabelben való élés mély vágya szőtte át. A hazaérkezés furcsa érzése öntötte el őket.
A tisztálkodás és felöltözés után a csoport újra összegyűlt az étkezésre. A reggeli bankett a varázslatos udvaron lett felállítva ahol egy kis időt együtt töltöttek. Az étkezés után a csoport ismét külön lett választva, ezúttal nevek szerint. Jótékonyság, Önzés és még körülbelül ötszáz másik a jobboldalon levő szomszédos teremebe lett víve. Jószívűség, Megtévesztés, Függetlenség a maradék ezerötszázzal egy másik, baloldali terembe lett bevezetve. Ahogy beléptek a szobába, mindegyikük neve feljegyeztetett a küszöbön átlépve. A nevek furcsák voltak és a fiatal endeliták számára a nyelv ismeretlen volt. Az egyik terem neve az Élet Csarnoka volt, a másiké pedig az Ítélet Csarnoka.
Ahogy átlépte a baloldali terem küszöbét, Függetlenség furcsa zavarban érezte magát, majdhogynem rettegett. Iskolai emlékei visszatértek és megpróbálta magát mindazzal vigasztalni amit röviden Jalynről hallott. Most azonban minden olyan zavaros volt. Sajnálta, hogy annyi órát kihagyott.
Nyilvánvalóan rosszul ítélte meg a dolgokat; mind a város, mind a király létezett. Megpróbálta félelmét féken tartani és azokra az emlékeire összpontosítani amik Jalyn szeretetéről és kegyelméről megmaradtak. Ebben a pillanatban nem Jalyn igazságosságáról és szentségéről akarta gondolkodni, ennek ellenére figyelme ezért harcolt. Azzal próbálta nyugtatni önmagát, hogy emlékeiben jó polgár volt és a város önkéntes szolgálatát támogatta.
Mély levegőt vett, és elkezdett a körülötte levő emberek társaságára tekinteni. Néhányan közülük Endel legrosszabb emberei voltak. Tolvajok, csalók, iszákosok. Ők voltak azok, akik alig dolgoztak vagy mindent a saját előnyeikre kovácsoltak. Félelme elhatalmasodott rajta és a pánik majdnem erőt vett rajta, mikor pillantásával elkapta Jószívűséget. Függetlenség behunyta szemét és megkönnyebbülést érzett. Azonnal emlékezett rá az osztályból, ő volt a legőszintébb és legszenvedélyesebb követője Jalynnek. Úgy hallotta, az iskolában dolgozott. Ha ő egy teremben van vele, akkor minden jóra fog fordulni.
Ahogy Jószívűség felé vette az irányt, Megtévesztettségbe ütközött. Egy másik jó jel! Habár Jószívűséggel elvesztette a kapcsolatot, tudta, hogy Megtévesztettség erősen hívő. Vitatkozni szoktak Jalynről. Ahogy megölelte öreg barátját, Függetlenség kedve teljesen megváltozott.
Megtévesztettség egyszerre volt féktelen és pozitív is viselkedésében. Ahogy elkezdetek beszélgetni, Függetlenség félelme alábbszállt. Jalyn kegyelme sokkal nagyobb kell, hogy legyen, mint ahogy gondolták. Nézték milyen szabadon megbocsátott azoknak akikről Függetlenség ezt nem is gondolta volna. Ez vajon tényleg igaz volna? Dehát Kettős Élet nem tért le kissé az útról? Függetlenség biztosan érezte, hogy minden rendben lesz. Habár kissé zavarta Önzőség és Jótékonyság távolléte. Nehezére esett elutasítania azt a tényt is, hogy néhányan a terem sarkában sírtak. Talán csak Jalyn túláradó jósága miatt.
A másik terem is zsúfolásig tele volt érzelmekkel. Barátok, akik az iskola végezte után elvesztették egymással kapcsolataikat, izgatottak voltak, hogy újra együtt lehetnek. Túláradó izgatottság jellemezte a beszélgetéseket: hamarosan meglátják Jalynt! Elérkezett az idő, hogy igazi céljukat és ígérteiket betöltsék.
Minden csodálattal zümmögött a városban. Mindig is tudták, hogy ez a hely jobb, mint Endel, de kezdeti benyomásaikat minden várakozás felülhaladta. Több volt ez, mint amit képesek voltak befogadni. Lehetséges volna, hogy életük hátralevő részét ilyen csodálatos helyen fogják eltölteni? Bárki közülük a legnagyobb tisztességnek venné, ha a padlóját súrolhatná! Mindannyian, akik ebben a teremben várakoztak, Jalyn követői voltak, de ahogy az idő telt egyre ünnepélyesebb hangulat lett úrrá a helyen. Hűségesek voltak? Az idő hamarosan eldönti. Izgatottság és félelem fonódott össze ezeken az alázatos szolgákon, míg arra vártak, hogy megláthassák a királyt.
Először azokon volt az ítélet, akik az Élet Csarnokában voltak. Ennek ellenére rájuk, később térünk vissza. Történetünk most az Ítélet Csarnoka felé visz.
Dél volt. A teremben levők visszanyerték komfortérzetüket és meg voltak győződve arról, hogy minden rendben lesz. Mindent pillanatnyi zavarodottságuknak tekintettek csupán, vagy Jalyn kegyelmének, titokzatos, kiszámíthatatlan útjának véltek. Ez az érv megnyugtatta őket.
Az első, akit az ezerötszáz endelita közül szólítottak, Függetlenség volt. Négy királyi őr kísérte őt az Ítélet Nagy Termébe. Hogy könnyed és ünnepélyes hangot üssön meg, mosolygott és rákacsintott az őrök egyikére mikor azok elhagyták a termet. Meglepetésére nem érkezett válasz.
Amint az ajtók bezáródtak mögötte, kérdései visszatértek. Úgy dobogott a szíve mellkasában akár egy dob. Olyan hangosan, hogy szerinte az őrök is hallották, de ha hallották is, nem adták jelül. Azt kívánta, bárcsak Megtévesztettség is vele lenne. Hamarosan az Ítélő elé áll és jobb szeretett volna nem egyedül lenni. Függetlenség nagyon gyorsan veszíteni kezdett önbizalmából. Mielőtt a Nagy Terembe léptek volna az őrök egyike tájékoztatta Függetlenséget a megfelelő protokollról. Ő bólogatott ugyan, bár attól tartott, félelmében semmire sem fog emlékezni abból, amit mondtak. Pulzusa fülében dobogott, azzal fenyegetve, hogy halláskárosodást szenved. Az őr fejbiccentéssel jelezte, hogy Függetlenség megértette a procedúrát és a terem ajtajai hatalmasra nyitódtak.
Ahogy Függetlenség megtette első lépését a hatalmas terem felé, érezte, hogy teste remeg. Homlokán a verejték gyöngyözve folyt. Teljesen meg volt zavarodva, nem volt képes felfogni mindazt, amit látott.
Fordította: Diana En Arnoud Jan
A könyv folytatását nem készítette el Dia, mert idén megjelenik magyarul és kapható lesz a könyvesboltokban.
A könyv folytatását nem készítette el Dia, mert idén megjelenik magyarul és kapható lesz a könyvesboltokban.
