A kereszt szó hallatán sokaknak egy szakrális tárgy jut eszébe. Sokan a hálószobájuk falán vagy a nyakukban szinte amulettként viselik, és még a futballmeccseken is gyakori látvány, hogy a világsztárok keresztet vetnek. De a kereszt valójában a világon kiagyalt egyik legbrutálisabb kivégzőeszköz. Jézus Krisztus kereszten kifolyt vérének többszörös szerepe van: engesztelő áldozatként az Atyához került a mennyei Templomban lévő mennyei frigyládára, hogy megbékélést hozzon létre a bűneink miatt ránk jogosan haragvó Isten és az emberiség között. Ez a vér lett ezen felül a megváltásunk, a Sátán uralmából való visszavásárlásunk ára is. Ugyanez a vér szolgál továbbá a meghintés vére gyanánt, amely megszenteli a hívőt, és ez a páska-bárány vére is, amely befedez a Pusztítóval szemben.
Derek Prince nagyon tartalmas, érdekfeszítő, igen aktuális alapművet alkotott meg Engesztelés című könyvével, amely hamarosan kapható lesz a boltokban. Az alábbiakban az engeszteléssel kapcsolatos igazságokat taglaló fejezetet közöljük.
Egész könyvem mondanivalója egyetlen téma köré csoportosul: engesztelés. Ez a szó meglehetősen ritka a mai nyelvhasználatban. Sőt egyenesen az az érzésem, manapság sokan már nem is tudják, mit takar pontosan ez a kifejezés.
Az erre használt angol kifejezés (atonement) voltaképpen három rövidebb szó összetétele, és arra utal, hogy Isten, valamint a bűnös ember olyan kapcsolatba kerülnek egymással, amelyben együtt, békességben vannak. Manapság ezt inkább a megbékélés szóval fejezzük ki. A kereszt által tehát Isten és a bűnös ember megbékélt egymással.
Rendkívül fontos különbségre kell rámutatnunk az engesztelésnek fordított ószövetségi héber szó és az ugyanígy fordított újszövetségi görög kifejezés között. Az eredeti héber szó a kippur, és azt jelenti, hogy be-fedezés. Az engesztelés napja tehát a befedezés napja volt. Az aznap bemutatott áldozatok a nép bűneit befedezték – de csupán egy év erejéig. A következő évben ugyanazon a napon a bűnöket újra be kellett fedezni. Az ilyenkor bemutatott áldozatok tehát nem tudtak végleges megoldást nyújtani a bűn problémájára; csupán egy ideiglenes befedezést voltak képesek biztosítani. Ahogy az egyik engesztelés napja követte a másikat, úgy hosszabbították meg ezt a befedezést mindig egy-egy évvel.
Az engesztelés újszövetségi képe azonban ettől teljesen különböző. Ez jól látható például abból, ha egymással összehasonlítunk két részletet a Zsidókhoz írt levélből – abból az újszövetségi könyvből, amely mindenek fölött Jézussal mint Főpapunkkal és azzal az áldozattal foglalkozik, amelyet Ő mutatott be értünk.
Először is a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetének 3. és 4. verseiben azokról az áldozatokról olvashatunk, amelyeket az Ószövetség idején mutattak be: "Azok az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek." Tehát azok az áldozatok nemhogy nem szabadították meg az embert a bűntől, hanem folyamatosan a bűn problémájára emlékeztették.
"Ugyanis nem lehetséges – folytatja a szerző –, hogy a bikák és bakok vére elvegye a bűnöket." A központi kérdés tehát az, hogyan lehet nem csupán befedezni, hanem elvenni a bűnöket.
A 9. fejezet 26. versében ugyanakkor azzal szembesülünk, hogy az ószövetségi áldozatokkal szöges ellentétben mi lett az eredménye Jézus áldozati halálának. A vers második felében a következőt tudjuk meg Jézusról: "Most azonban, a korszakok végén egyszer megjelent, hogy önmaga feláldozása által félretegye a bűnt."
Tehát amikor Jézus eljött és önmagát áldozatul adta a kereszten, ezzel félretette a bűnt. Ez a lépése élesen megkülönbözteti az ószövetségi áldozatoktól, amelyek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék a népet: a bűn ténye még nincs megfelelőképpen kezelve, és csupán olyan befedezést tudtak nyújtani, amelynek érvényessége egy év volt.
Amikor Keresztelő János bemutatta Jézust a körülállóknak, így szólt róla (Jn 1:29): "Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" Figyeljük meg még egyszer, mennyire különbözik ez az ószövetségtől: Jézus elvette a bűnt! Ebből következik az is, hogy akik elfogadják ezt az áldozatát, azoknak nincs többé szükségük bűnért való áldozatra.
Bibliai látlelet
Mielőtt elkezdtem prédikálni (bizony az már elég rég volt!), filozófiát tanítottam a cambridge-i egyetemen. Egy nap úgy döntöttem, itt az ideje áttanulmányoznom a Bibliát. Úgy éreztem, filozófusként kötelességem megismerni. Arra gondoltam, hogy egyszer figyelmesen végigolvasom, és akkor majd hitelre méltó véleményt leszek képes alkotni róla. Bibliatanulmányozás közben azonban igen drámai, erőteljes és személyes módon találkoztam az Úrral. Attól a pillanattól fogva mind a mai napig a legcsekélyebb kételyem sem támadt a következő két ténnyel kapcsolatosan: először is, hogy Jézus él; másodszor pedig, hogy a Biblia tökéletesen igaz, megbízható és napjaink emberéhez is szóló könyv.
Ahogy a Biblia kezdett egyre nagyobb érték lenni számomra, egyre világosabbá vált előttem, hogy amit ez a könyv kínál, azt semmilyen más irodalmi műben, az emberi bölcsesség semmiféle termékében nem találhatom meg. Ez hangsúlyozottan igaz két egyedülállóan fontos kérdés tekintetében: az emberi problémák diagnózisával és azok gyógymódjával kapcsolatban.
A diagnózis: a bűn
Az orvostudomány általános szabálya, hogy ha egy orvos nem tud pontos diagnózist felállítani az esetről, kevés az esélye annak, hogy a megfelelő gyógymódot fogja alkalmazni. Ezért kiemelkedően fontos a helyes diagnózis felállítása az emberiség alapproblémájának kapcsán is. A bibliai diagnózist egyetlen rövidke szóval le lehet írni: bűn. Én mind a mai napig nem találtam, és nem is hallottam az egész világon olyan könyvről, amely helyesen diagnosztizálja a bűn problémáját – természetesen magát a Bibliát és az arra épülő írásokat leszámítva. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy egyetlen filozófus sem jutott ilyen végkövetkeztetésre. Ez a diagnózis egyedül a Biblia sajátja. Ha ezen felül semmi mást nem kaptunk volna a Bibliából, akkor is örökre hálásaknak kellene lennünk az emberiség alapproblémájának helyes diagnózisáért. Hála Istennek azonban a Biblia nem csupán a helyes diagnózist állítja fel, hanem rámutat a gyógymódra is, amely nem más, mint az engesztelés.
Ezért ebben a könyvben az emberiség alapproblémájából, a bűnből indulunk ki. Ez ugyanis nem csupán általánosságban az emberiség legalapvetőbb problémája; az is éppúgy igaz, hogy mindnyájunk személyes életében is ez minden baj gyökere, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem. Sokan nem szeretik használni ezt a szót. Egyre több az olyan úgynevezett tudomány, amelyek a legkülönfélébb titokzatos, komoly hangzású nevekkel aggatják teli, ettől azonban a problémák forrása még ugyanaz marad: a bűn. Senki nem képes hatékonyan elbánni élete komoly problémáival mindaddig, amíg szembe nem néz az élet alapvető problémájával, amely nem más, mint a bűn. A bűn bibliai definícióját a Rómaiakhoz írt levél 3. fejezetének 23. versében találjuk: "Mindenki vétkezett, és híján van Isten dicsőségének." A bűn tartalma egyértelműen negatív jellegű. A bűn nem feltétlenül abban áll, hogy valaki elkövet egy szörnyű bűntényt. A bűn az, hogy nem adjuk meg Istennek az Őt megillető helyet az életünkben, és olyan életvezetést folytatunk, amely elvonja Istentől azt a dicsőséget, amellyel minden teremtménye tartozik neki. Ha az emberiség állapotát ebből a nézőpontból vizsgáljuk, el kell ismernünk, hogy Pál tökéletesen igazat mond: tényleg mindnyájan vétkeztünk, és mindnyájunk életéből hiányzik Isten dicsősége.
A gyógymód: a kereszt
Hála Istennek, a Biblia nem csupán megállapítja, hogy bajaink helyes diagnózisa a bűn; elénk tárja Isten tökéletes gyógymódját is, azaz a keresztet.
Amikor én keresztről beszélek, nem azokra a fémből vagy fából készült tárgyakra gondolok, amelyeket emberek láncon a nyakukban hordanak, vagy amelyeket templomok falára szoktak fölerősíteni, bár nincs az ilyen tárgyak ellen semmi különösebb kifogásom. De amikor én keresztről beszélek, mindig arra az áldozatra gondolok, amelyet Jézus végzett el értünk a kereszten. Manapság az önmagukat kereszténynek nevező emberek jelentős része aligha rendelkezik kimerítő ismerettel arra nézve, hogy ami a kereszten végbement, az voltaképpen egy áldozat volt. Pedig a Biblia egyértelműen így mutatja be. Ennek alátámasztására vizsgáljunk meg most három szakaszt a Zsidókhoz írt levélből, amelyek mind a kereszt áldozati jellegét hangsúlyozzák. A 7. fejezet 27. versében a szerző Jézust az ószövetségi papsággal veti össze, s közben így ír: "Nincs szüksége arra, hogy azokhoz a főpapokhoz hasonlóan naponta áldozatokat mutasson be, először a saját, azután pedig népe bűneiért, hiszen ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta."
Az áldozat bemutatása az a mozzanat volt, amikor a pap az áldozatot ténylegesen elvégezte. A kereszten azonban Jézus saját magát mutatta be áldozat gyanánt. Úgy is mondhatnánk, hogy egyszerre volt a pap is és az áldozat is. Papként bemutatta az áldozatot, ez az áldozat azonban nem más volt, mint saját maga. Tehát önmagát áldozta fel. Ilyen áldozat bemutatására egyetlen pap volt alkalmas csupán, és Isten szemében egyetlen áldozat volt csak elfogadható.
Valamivel később a Zsidókhoz írt levél 9:13–14-ben megint csak az Ószövetséggel való közvetlen szembeállítással találkozunk: "Ha a bikák és a kecskebakok vére és az üsző hamvai, amelyekkel a tisztátalanokat meghintették, megszentel a test megtisztítására, annak a Krisztusnak a vére, aki az örök Szellem által saját magát áldozta fel hibátlanul Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istent szolgáljátok?" Figyeljük meg tehát, hogy Jézus az "örök Szellem által" áldozta fel magát hibátlanul Istennek. Ez a megjegyzés a Szent Szellemre utal, akinek kulcsfontosságú szerep jutott az áldozat bemutatása során. Sőt, ha jól belegondolunk, azt is beláthatjuk, hogy a megváltás folyamatának minden lényeges szakaszában megfigyelhető a Szentháromság mindhárom személyének közvetlen részvétele. Szerepük az egymást követő egyes fázisokban így vázolható fel:
1. Megtestesülés. Az Atya a Szent Szellem által testet alkotott a Fiúnak Mária méhében (Lk 1:35).
2. Megkeresztelkedés a Jordán folyóban. A Szellem leszállt a Fiúra, az Atya pedig a Mennyből kimondta jóváhagyását (Mt 3:14–17).
3. Nyilvános szolgálat. Az Atya felkente a Fiút Szent Szellemmel (Csel 10:38).
4. Keresztre feszítés. Jézus a Szent Szellem által áldozta fel magát az Atyának (Zsid 9:14).
5. Feltámadás. Az Atya a Szellem által feltámasztotta a Fiút. (Csel 2:32; Róm 1:4).
6. Pünkösd. A Fiú az Atyától megkapta a Szellemet, akit aztán kitöltött a tanítványaira (Csel 2:33).
Az istenség minden egyes személye – és ezt a legteljesebb tisztelettel állítom – szinte egymással versengve vette ki a maga részét az emberiség megváltásának egymást követő lépései során.
Mi azonban most a keresztre koncentrálunk, és azon belül is Jézusra, aki – mint említettük – egyszerre pap és áldozat. A Fiú makulátlanul tiszta, hibátlan áldozatként mutatta be magát az Atyának az örök Szellem által. A legteljesebb mértékben tiszta volt: Ő volt az egyetlen elfogadható áldozat, hiszen egyedül Ő volt mentes a bűntől.
Helyezzük vissza a keresztet a középpontba!
Az örök szó olyasvalamire utal, ami túllépi az idő korlátjait. Ami a kereszten végbement, az egyrészt történelmi tény, másrészt viszont jelentősége meghaladja az idő határait. Abban az egyetlen áldozatában Jézus magára vette a minden időben élő minden ember minden bűnét, és ez éppúgy vonatkozik a múltra, mint a jelenre és a jövőre. Korlátozott emberi értelmünkkel aligha vagyunk képesek befogadni mindazt, amit az egyetlen egy áldozat elért. A te bűneid és az én bűneim és mindazoknak az összes bűnei, akik valaha éltek a földön, és akik még ezután fognak születni – mindez a bűn rákerült Jézusra az örökkévaló Szellem által. Ő az egész emberiség teljes bűnét magára vette.
Rendkívül fontos, hogy ezt jól megértsük, és keresztény életünkben és gondolkodásunkban biztosítsuk ennek a ténynek az azt megillető központi helyet. Néhány évvel ezelőtt Szingapúrban találkoztam egy keresztény szolgálótestvérrel. Beszélgetésünk során egyszer csak a következő megjegyzést tette: "Az egyház már annyi mindent kitett a kirakatba, hogy a kereszt már csak alig-alig látható."
A kereszt a kegyelem és az erő egyetlen forrása, amely a többi jó tanács működőképességét biztosítja
Úgy éreztem, hogy barátunk rátapintott a mai egyház egyik legnagyobb hiányosságára. Ha az ember bemegy egy keresztény könyvesboltba, szinte minden elképzelhető témáról találhat jobbnál jobb könyveket: hogyan éljünk jobb házasságban, hogyan neveljünk istenfélő gyermekeket, hogyan értsük meg saját személyiségünket, hogyan vezessük jobban a háztartást. A kínálat szinte korlátlan! Persze mindezek a témák nagyon fontosak, és születtek igen figyelemreméltó könyvek is, arról azonban soha ne feledkezzünk meg, hogy az egésznek a hatékonyságát a kereszt adja. A kereszt a kegyelem és az erő egyetlen forrása, amely a többi jó tanács működőképességét biztosítja. Legfőbb ideje, hogy az egyház visszahelyezze a keresztet a kirakat kellős közepébe!
Isten megmondta Izrael fiainak, még mielőtt beléptek volna az Ígéret földjére, hogy ha oltárt építenek, semmilyen más tárgyat ne rakjanak köréje. A Mózes 2. könyve 20:24–25-ben Isten egészen pontos útmutatásokat adott arra nézve, hogy népe milyen oltáron mutasson be neki áldozatokat: "Földből készült oltárt állíts nekem… Ha pedig kőből készítesz számomra oltárt, ne építsd faragott kőből; ha ugyanis szerszámmal formálod, közönségessé teszed."
Az izraelitáknak tehát olyan oltárt kellett készíteniük, amelyhez az anyagot a maga természetes állapotában kellett felhasználniuk, tehát vagy földet, vagy faragatlan követ. Emberi módszerekkel nem volt szabad ezek állapotába beavatkozniuk. Amit emberi kéz hozzá tudott volna tenni, az az oltárt beszennyezte volna.
A későbbiekben, a Mózes 5. könyve 16:21-ben az Úr így figyelmeztette népét: "Ne ültess magadnak semmiféle fát mint fából készült alakot annak az oltárnak a közelében, amelyet az Úr, a te Istened számára építesz magadnak."
Isten tehát azt akarta, hogy Izrael figyelmét semmi ne terelje el arról az oltárról, amelyen áldozataikat bemutatták. Nem volt ott helye sem emberi művészi érzéknek, sem zsenialitásnak, amely elvonhatta volna figyelmüket az oltár nyers, kopár egyszerűségétől. Ez pedig számunkra is komoly tanulságot hordoz. Nem szabad a keresztet mindenféle dolgokkal körülvennünk. Ne tegyünk semmit a keresztre, sem a kereszt elé, ami akár a legcsekélyebb mértékben is elhomályosíthatná. A keresztnek kopáran kell állnia, éppúgy ahogy Jézus megfeszítése sem volt fennkölt jelenet, sőt egyenesen hátborzongató esemény volt.
Kétlem, hogy bármely művész valaha is képes lett volna hitelesen ábrázolni, mi történt akkor, amikor Jézus meghalt a kereszten. Ha valakinek mégis sikerülne, kötve hiszem, hogy bármelyikünk is képes lenne gyönyörködni a műben. Mégis, ennek a keresztnek kell hitünk középpontjában állnia, és ez teljesen egyedülálló a kereszténységben. Nincs még egy olyan vallási rendszer – sem az iszlám, sem a buddhizmus, sem a hinduizmus, sem pedig a szinte megszámlálhatatlan kultusz valamelyike –, amely rendelkezik olyasvalamivel, ami bármely módon kapcsolatba hozható vagy akár csak távolról is emlékeztet a keresztre.
Ezenfelül az is tény, hogy a keresztény hitet a kereszt elválaszthatatlanul összekapcsolja a történelemmel. Hiszen például Mohamed egy mindmáig azonosíthatatlan barlangban kapta a kijelentéseit, amelyek ily módon nem kapcsolhatók semmilyen konkrét helyzethez vagy eseménysorozathoz. Általában a filozófusok is elvont spekulációkat folytatnak. A kereszt üzenete mindezekkel szemben viszont az emberi történelem egy bizonyos eseményéhez kapcsolódik. Ezzel kapcsolatban két dolgot állíthatunk: vagy megtörtént, vagy nem történt meg. Vagy igaz, vagy nem igaz. Nincs harmadik lehetőség. Amennyiben pedig igaz – márpedig igaz –, akkor ez az emberi történelem legfontosabb eseménye.
Amikor több évtizeddel ezelőtt először szembenéztem az evangélium központi tényeivel, hogy aztán ráébredjek, hogy Jézus ma, a huszadik században is él, hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy annak a ténynek, miszerint egy ember meghalt, majd feltámadt a halálból, és a mai napig is él, feltétlenül az emberi történelem legnagyobb jelentőségű eseményének kell lennie. Nincs semmi más ehhez fogható.
Ha nem adjuk meg a keresztnek az őt megillető helyet életünk középpontjában, hitünk elveszíti értelmét és erejét egyaránt. Ezen az úton előbb-utóbb morális általánosságok jelentéktelen listájánál lyukadunk ki, vagy pedig olyan viselkedési normáknál, amelyeket képtelenek vagyunk betartani. Egyetlen ember sem képes a Hegyi Beszéd szellemében élni, ha nincs ott a kereszt ereje az életében.
Jó néhány éve imádkozom már azért, hogy Isten tegye képessé az egyházat arra, hogy a keresztnek visszaadja az őt megillető központi helyet. Bízom abban, hogy ez a tanulmány az engesztelésről és az annak eredményeképpen végbement isteni cseréről legalább valamely részben hozzá tud járulni ahhoz, hogy ez az ima meghallgatásra találjon.
Mi a kereszt jelentősége?
Próbálkozzunk meg egy személyes megközelítéssel! A Korinthosziakhoz írt 1. levél 1. rész 23. versében Pál ezt írja: "Mi a megfeszített Krisztust prédikáljuk." Tegyük fel magunknak a kérdést: Ha én prédikátor vagyok vagy tanító vagy tanácsadó vagy bármilyen más tisztség betöltője az egyházban, vajon a megfeszített Krisztust prédikálom-e? Ugyanis ha nem, akkor a prédikációm, a tanításom, a tanácsaim, a szolgálatom lehet mind szép és jó, de hosszú távon nem fogok vele elérni semmit. Az erő egyetlen forrása ugyanis a kereszt.
Pál továbbá azt állítja a 25. versben: "Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és Isten gyengesége erősebb az embereknél." A kereszt tehát nem más, mint Isten bolondsága és gyengesége. Mi is tűnhetne nagyobb ostobaságnak annál, hogy Isten kiszolgáltatja szeretett Fiát a bűnös embereknek, hogy megfeszítsék? Mi is lehetne erőtlenebb látvány annál, mint hogy egy ember a kereszten lóg, húsát felszaggatták, ömlik belőle a vér, és haláltusájában vonaglik? Azonban Isten gyengesége – mondja Pál – erősebb az embereknél. Isten bolondsága bölcsebb az embereknél. Egy keresztény erejének és bölcsességének igazi forrása tehát a kereszt. A kereszt nélkül lehetnek jók az erkölcseink, lehet egy sereg jó szándékunk, és lehetnek hangzatos prédikációink, de nem leszünk képesek jelentős eredményeket elérni.
Vizsgáljuk meg most a Zsidókhoz írt levél 10:14-et: "Egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette azokat, akik a megszentelődés folyamatában állnak."
Örökre tökéletessé tette. Az, hogy tökéletessé tette, befejezett igeidőben van megfogalmazva. Ezt az áldozatot csupán egyszer kellett bemutatni, és soha többé nem kellett megismételni – ez egy tökéletes áldozat, amely teljes mértékben tökéletessé tesz mindenkit, aki hittel megragadja. Amit tehát Jézus megtett értünk, és mindaz, amit ez bennünk eredményez, az tökéletes, teljes, méghozzá örökre. Semmit nem lehet már elvenni belőle. Semmit nem lehet már hozzátenni. Amit Isten elvégzett, az teljes, tökéletes, végleges. Soha nem kell majd megváltoztatni, sem módosítani. Mi magunk azonban csupán fokozatosan részesedünk belőle. Fontos, hogy ezt is meglássuk, különösen amikor a kereszten elvégzett mű tökéletességét hangsúlyozzuk.
Az emberben könnyen az a gondolat támadhat: "Énbennem nincs meg ez a fajta tökéletesség vagy megszenteltség." Az igazság az, hogy egyikünkben sincs meg. Én ezt a témát már több mint ötven éve tanulmányozom és tanítom, de még mindig a megszentelődés folyamatában állok. Az ember megszentelődése progresszív folyamat. Ennek során egyre közelebb és közelebb kerülünk Istenhez, és egyre jobban eltávolodunk a bűntől és a világtól, s lényünkbe egyre több épül be Istenből. A keresztről szóló kijelentés ezt végzi el értünk és bennünk.
A következő fejezetekben három viszonylag ritkán feltett kérdéssel szeretnék foglalkozni:
1. Mit tesz a kereszt értünk?
2. Mit kell a keresztnek elvégeznie bennünk?
3. Hogyan lehet gyakorlati módon átvenni mindazt, amit Isten a kereszten elvégzett?
Mint említettem, ezek nem túl gyakran feltett kérdések, ha viszont megtaláljuk rájuk a választ, a megszentelődés mélyebb fokára leszünk képesek eljutni, mint amit eddig megismertünk. Isten teljes gondviselése mindig csak Jézus kereszten bemutatott áldozatán keresztül közelíthető meg. Ha a kereszt megkerülésével próbálunk az isteni gondviselés áldásaiban részesülni, az rendkívül veszélyes kísérlet. Az előttünk álló tanulmány némileg hosszadalmas, és helyenként talán vesződséges is, ugyanakkor rendkívül gazdag jutalmat tartogat a kitartó olvasó számára.
(Fordította: Surjányi Csaba)
