A „lebunkózásnak" ez a démoni formája ma Magyarországon bevett gyakorlatnak számít. Bizonyos politikai, kulturális és vallási elitcsoportok, illetve sértett egyének, rétegek az általuk persona non gratának minősített emberekkel, közösségekkel szemben hagyományosan destruktív gyakorlatot alkalmazzák. A hatalmasokkal kulturkampfba vagy politikai, vallási konfliktusba keveredő "kicsik" előbb vagy utóbb szükségképpen neurotikus csoportoknak tűnnek fel.
A kiközösítők az elektronikus és az írott sajtóra való hatalmas befolyásuk révén a velük vitatkozó, harcos kicsiket a társadalom előtt jelentéktelen csoportocskákként tüntetik fel, akik ráadásul „súlyos lelki zavarral, idegbetegséggel küszködnek". Természetes szinten ez a harc a kicsik számára reménytelen, mert a médiát kézben tartó, kirekesztő klikkek erőfölényét semmiféle emberi tudással, okossággal nem lehetséges "ledolgozni". Hazug és manipulatív propagandájukkal akadályozzak meg, hogy ezeknek a közösségeknek a társadalmi legitimációi kialakulhasson.
Ez az arrogáns többségi propaganda vallási területen is arra törekszik. hogy azokat az evangéliumi közösségeket, melyek a vallási többséggel szemben nyílt vitatkozás közepette igyekeznek gyökeret verni a társadalomban, lesöpörje a színről. A túlélés reményében a legtöbb neoprotestáns, pünkösdi közösség a konfrontáció helyett a megalkuvás útját választja. Magatartásuk arra az illúzióra épül, amely szerint: "előbb vagy utóbb - úgymond - megszoknak bennünket. Ha látják, hogy senkit nem bántunk, senkinek nem ártunk, végül elfogadnak minket. A demokratikus hatalomnak is szüksége van olyan vallási szervezetekre, melyekkel igazolhatja toleráns valláspolitikáját."
Magyarország jelenlegi vallási helyzetét a lázas katolikus restauráció határozza meg, melynek oldalvizén más történelmi felekezetek is privilégiumok után törtetnek. A katolikus Magyarországról szőtt elképzelések nem a mai magyar társadalmi valóságból, hanem a középkorból, a feudalizmusból indulnak ki. Ezeknek a restaurációs törekvéseknek a sikerét hivatott előkészíteni az az egész országot átható katolikus retorika és propaganda, amely a vallástalan társadalmi tömeggel szemben rekatolizálási jelleggel bír, míg az evangéliumi, bibliai keresztény megújulással szemben az ellenreformáció eszközeit használja. Ez egyszerre veszélyezteti az ország modernizációját és a kereszténység megújulását.
A katolicizmus széles többségi támogatottságra hivatkozik, és ezzel zsarolja a politikai hatalmat, miközben az ország mélyülő erkölcsi válságáért a felelősséget másokra hárítja. Emiatt a rendszerváltás óta újra és újra konfliktusba kerül a társadalom többségével, mert az emberek nem több templomot, felekezeti iskolát, egyházi vagyont, hanem elégséges jövedelmet biztosító munkahelyeket, jól működő gazdaságot, oktatási rendszert, egészségügyet és stabil közbiztonságot akarnak látni. Ezt a kitérőt azért tartom fontosnak, mert az újjászületett keresztény hívők és közösségek figyelmét fel kell hívni arra, hogy jelen pillanatban is romboló propaganda közepette élnek, és végzik munkájukat. Ez kölcsönöz rendkívüli aktualitást Dávid szavainak.
Az idézett zsoltárrészletek azt is igazolják, hogy mindig szembe kell néznünk ellenségeink propagandájával, hogy ezután helyes kéréseket fogalmazhassunk meg az Úr előtt, s ily módon megszabadulhassunk az ártalmas beszédek következményeitől. Ezt az imát akár szellemi harcnak is nevezhetnénk, melynek lényege, hogy a zsoltár alapján az Úr beavatkozásáért és mellettünk való kiállásáért könyörgünk ellenségeinkkel szemben.
A 41. zsoltár a vallásos törvénykezés egy tipikus válfajával foglalkozik, amely a fundamentalista és karizmatikus keresztény körökben a mai napig megtalálható. Dávid súlyos betegsége idején jegyezte fel ezt a zsoltárt. Igen érzékenyen érintette, hogy válságos fizikai állapotát egyesek arra használták fel, hogy hangot adjanak személye iránti rosszindulatuknak, bosszúvágyuknak. Ezek az emberek megjelentek ugyan a betegágyánál, hogy formálisan eleget tegyenek a felebaráti szeretet követelményének, Dávid azonban felismerte, hogy ezek a részvétnyilvánítások és a mielőbbi felgyógyulást kívánó udvarias, kegyes mondatok nem őszinte szívből származnak. Ahogy az álnok emberek kitették a lábukat az utcára, máris arról beszéltek egymás között, hogy az áldás eltávozott Dávidtól, és Isten átka szállt rá. A jól értesültek bennfentes arckifejezésével közölték társaikkal, hogy barátjuk ebből a bajából már nem tud megszabadulni.
Régóta ott élt már ezeknek az embereknek a szíve mélyén a Dáviddal szembeni gyűlölet és rosszindulat. Amíg a király egészséges és erős volt, nem merték megfogalmazni azt, hogy valójában a pusztulását kívánják. Amikor azonban úgy tűnt, hogy Isten emberének nem maradt természetes esélye a felépülésre, azonnal negatív suttogó propagandát indítottak ellene. Dávidra jellemző, hogy az ilyen mértékű emberi álnokság megtapasztalása után még inkább megerősítette elhatározását, az Úrba vetett bizalmát és reménységét. Azt kérte Istentől: „ Emelj fel engemet, hadd fizessek meg nekik!"
Forrás: Új Exodus Magazin, 8. évf. 1. sz. / 1996
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
