Csütörtök délután van, és a gyülekezeti teremben ülök. Most üres, de már csak néhány nap van hátra húsvétig. Harmincezernél is több ember várható a hétvégi istentiszteletekre, de nekem még elképzelésem sincs arról, hogy mit mondok majd nekik. Érzem a növekvő nyomást, miközben ott ülök, abban reménykedve, hogy eszembe jut egy prédikáció. Végigpásztázom az üres ülőhelyeket, remélve, hogy jön valami ihlet. Ehelyett csak még jobban izzadok. Letörlöm az izzadtságot a homlokomról, és lenézek. Ennek a prédikációnak jónak kell lennie. Vannak jó néhányan, akik csak karácsonykor és húsvétkor jönnek gyülekezetbe (őket csak „ünnepi keresztényeknek” hívjuk). Biztos
akarok lenni abban, hogy mind visszajönnek máskor is. Mit mondhatnék, hogy megragadjam a figyelmüket? Hogyan tehetném az üzenetemet vonzóbbá? Tehetnék-e valami ötletes dolgot, ami nagy szenzációt keltene, és az emberek beszélnének róla?
Még mindig semmi. Az előttem álló széken van egy Biblia.
Megragadom. Nem jut eszembe egyetlen igerész sem, amit fellapozhatnék. Egész életemet ennek a könyvnek a tanulmányozásával töltöttem, és nem jut eszembe egyetlen igeszakasz sem, ami lenyűgözné az ünnepi keresztényeket. Azt fontolgatom, hogy úgy használom majd, ahogy gyerekként tettem: mint valami varázsgömböt. Felteszel egy kérdést, felütöd valahol a Bibliát, ráböksz valamire az adott oldalon, és amit ott látsz, az a válasz a kérdésedre. Végül egy gondolat fut át az elmémen: Kíváncsi vagyok, mit tanított Jézus a nagy sokaságnak. Felfedezésem örökre megváltoztatott. Nemcsak úgy, mint igehirdetőt, hanem úgy is, mint Krisztus követőjét. Rájöttem, hogy amikor Jézus a sokaságnak tanított, a leggyakrabban olyan üzenetet hirdetett, amely miatt nagy valószínűség szerint elhagyták Őt.
Abban az üres gyülekezeti teremben pont egy ilyen alkalomról olvastam János evangéliumának 6. részében. Jézus egy több mint ötezer főre duzzadt embertömeghez szól. Soha nem volt még népszerűbb. Elterjedt csodálatos gyógyításainak és gondolatébresztő tanításainak híre. Ez a több ezer fős tömeg azért jött, hogy ünnepelje. Jézus tudja, hogy az egész napos tanítás után az emberek kezdenek megéhezni, így odafordul tanítványaihoz, és megkérdezi őket, hogy honnan vesz ez a sok ember ennivalót. Filep, az egyik tanítvány azt mondja Jézusnak, hogy még nyolchavi munkabér sem lenne elegendő összeg annyi kenyér megvásárlására, hogy akár csak egy harapásnyi jusson mindenkinek. Filep szemszögéből nézve valóban semmit nem lehetett tenni. De egy másik tanítvány, András, miután végigpásztázta a tömeget, elmondja Jézusnak, hogy van ott egy fiú öt darab kenyérrel
és két kis hallal. Jézus fogja a fiú ebédjét, és megelégíti vele az egész sokaságot. Valójában a Biblia azt is elmondja nekünk, hogy még azután is bőségesen maradt ennivaló, miután mindenki jóllakott.
Étkezés után a sokaság úgy dönt, hogy letáborozik éjszakára, hogy másnap is Jézussal lehessen. Ők Jézus nagy rajongói. A következő reggel, amikor a tömeg felkel és újra megéhezik, keresni kezdik
Jézust, más szóval az étkezési jegyüket, de sehol sem találják. Ezek a rajongók egy ráadás-műsort remélnek. Végül megtudják, hogy Jézus és tanítványai átkeltek a tó túlsó partjára. Mire utolérik Jézust, már rettentően éhesek. Elszalasztották a reggeli rendelésének lehetőségét, most viszont készen állnak, hogy megtudják, mi lesz a menü ebédre. Jézus azonban úgy döntött, hogy bezárja az „egyél, amennyit bírsz” büfét. Most már nem ad ingyen kóstolót.
A 26. versben így szól a sokasághoz: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.
Jézus tudja, hogy ezek az emberek nem azért veszik mindezt a fáradságot, és nem azért hoznak áldozatot, mert követik Őt, hanem azért, mert egy kis ingyen ennivalót akarnak. Vajon Jézust akarták, vagy csak az érdekelte őket, hogy mit tehet értük? A 35. versben Jézus felajánlja Önmagát, de a kérdés a következő: Elég lesz az? Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.
Azt mondja: Én vagyok az élet kenyere. Hirtelen már csak Ő az egyetlen az étlapon. A tömegnek el kell döntenie, hogy elég lesz-e nekik Jézus, vagy valami másra éheznek. Ezt olvashatjuk az igerész végén:Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül, és nem jártak többé ővele. (János 6:66)
Sok rajongó visszafordul, hogy hazatérjen. Megdöbbentett az a tény, hogy Jézus nem szalad utánuk. Nem finomítja az üzenetét, hogy vonzóbbá tegye. Nem küldi el a tanítványait, hogy menjenek az
emberek után valami ötletes szórólappal, amelyben meghívja őket, hogy jöjjenek vissza egy „hozd létre a saját tejszínhabos-jégkrémes édességedet” közösségi programra. Úgy tűnik, nem zavarja az a tény, hogy népszerűsége nagyot esett.
Amint ott ültem a gyülekezeti teremben üres székek ezreitől körülvéve, egy dolog világos lett a számomra: Jézus nem a tömeg nagyságával törődött; az emberek elkötelezettségének a mértéke érdekelte.
Visszatettem a Bibliát az előttem álló székre.
Feljajdultam: Istenem, bocsáss meg!
Jézust, más szóval az étkezési jegyüket, de sehol sem találják. Ezek a rajongók egy ráadás-műsort remélnek. Végül megtudják, hogy Jézus és tanítványai átkeltek a tó túlsó partjára. Mire utolérik Jézust, már rettentően éhesek. Elszalasztották a reggeli rendelésének lehetőségét, most viszont készen állnak, hogy megtudják, mi lesz a menü ebédre. Jézus azonban úgy döntött, hogy bezárja az „egyél, amennyit bírsz” büfét. Most már nem ad ingyen kóstolót.
A 26. versben így szól a sokasághoz: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.
Jézus tudja, hogy ezek az emberek nem azért veszik mindezt a fáradságot, és nem azért hoznak áldozatot, mert követik Őt, hanem azért, mert egy kis ingyen ennivalót akarnak. Vajon Jézust akarták, vagy csak az érdekelte őket, hogy mit tehet értük? A 35. versben Jézus felajánlja Önmagát, de a kérdés a következő: Elég lesz az? Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.
Azt mondja: Én vagyok az élet kenyere. Hirtelen már csak Ő az egyetlen az étlapon. A tömegnek el kell döntenie, hogy elég lesz-e nekik Jézus, vagy valami másra éheznek. Ezt olvashatjuk az igerész végén:Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül, és nem jártak többé ővele. (János 6:66)
Sok rajongó visszafordul, hogy hazatérjen. Megdöbbentett az a tény, hogy Jézus nem szalad utánuk. Nem finomítja az üzenetét, hogy vonzóbbá tegye. Nem küldi el a tanítványait, hogy menjenek az
emberek után valami ötletes szórólappal, amelyben meghívja őket, hogy jöjjenek vissza egy „hozd létre a saját tejszínhabos-jégkrémes édességedet” közösségi programra. Úgy tűnik, nem zavarja az a tény, hogy népszerűsége nagyot esett.
Amint ott ültem a gyülekezeti teremben üres székek ezreitől körülvéve, egy dolog világos lett a számomra: Jézus nem a tömeg nagyságával törődött; az emberek elkötelezettségének a mértéke érdekelte.
Visszatettem a Bibliát az előttem álló székre.
Feljajdultam: Istenem, bocsáss meg!
Szinte abban a pillanatban, amikor kimondtam, tudtam, hogy tovább kell lépnem. Néhány nappal később, húsvét vasárnap több ezer főnyi tömeg gyűlt össze, én pedig egy elfojtott bocsánatkéréssel kezdtem a prédikációt. Azt mondtam a sokaságnak, hogy tévedtem, amiért túlzottan foglalkoztatott, hogy mit fognak gondolni és hányan fognak újból eljönni. Azt hiszem, az évek során jó szándék vezérelt: a lehető legvonzóbbnak bemutatni Jézust, hogy az emberek eljöjjenek, és örök életet találjanak Benne. Jézust kínáltam az embereknek, de sok ingyen kenyeret osztogattam. Ennek folyamán olcsóvá tettem az evangéliumot.
