Tom Marshall - A belső gyógyulás folyamata 2.

Ne feledd, hogy a jelenlevő sérüléssel foglalkozunk. Néha az "emlékek gyó­gyu­lá­sa" kifejezés kicsit félrevezető lehet, mert azt sugallja, hogy valamiképp vissza kell mennünk az időben ahhoz, hogy a már megtörténtet megváltoztassuk. Bár a sérülést okozó esemény történhetett évekkel ezelőtt és az emlékezés fontos, de a sérülés, a fájdalom ma is megvan, ezért hozzáférhetünk mi is, és Isten is.

Mivel jelenlegi fájdalomról van szó, akkor lépek összeköttetésbe a problémás területtel, amikor érzem a fájdalmat. A gyermekkori problémákkal való foglalkozás egyik nehézsége az, hogy felnőttként már nem tudunk úgy azonosulni azzal, ahogyan gyermekkorunkban történtek velünk a dolgok. Férfiakká váltunk mint Pál apostol és félretettük a gyerekes dolgokat. Amin felnőttként visszatekintve nevetünk, az gyakran nem volt nevetséges, amikor megtörtént. Erre azonnal rájövünk, ha megcsapoljuk ezeket a még mindig működőképes érzéseket.

Néha könnyen feltárjuk érzéseinket, mert szükségünk oly égető és leteperő, és az ér­zés is nagyon erős. Máskor talán nem a felszíni érzések jelentik a valódi problémát, ha­nem csak egy mélyebb probléma következményei, vagy esetleg egy régóta gya­ko­rolt védekező eljárással nyomjuk el nem kívánatos érzéseinket. Ezekben az esetekben nem tudjuk akaratunk segítségével feltárni az adott érzéseket. Nem tudunk lét­re­hoz­ni érzéseket, csak elfojtani. Nem tudunk kedvünk szerint örülni, haragudni vagy fél­ni. Ezt megértheted, ha már megpróbáltál nevetni olyan viccen, aminek nem ér­tet­ted a poénját.

            

Az emlékezet az egyik leghatékonyabb eszköz a sérült érzések területeinek feltárására. "Mikor ezekről emlékszem, megkeseredem lelkemben." (Zsolt. 42:5.). Az érzelmi állapotok egyik különös tulajdonsága tehát, hogy azokat kiválthatja, vagy működésbe hozhatja az, ha visszagondolunk az azokat előidéző eredeti helyzetre.

A Szent Szellemnek kell azonban engednünk, hogy emlékeztessen minket! Csak Ő tud­ja, melyek a jelentős emlékek; talán nem is azok, amelyeket mi fontosnak gon­dol­nánk. Sok olyan feszült, sőt fájdalmas átélésünk is lehetett, amelyeken sikeresen es­tünk túl, s talán még jót is tettek nekünk. A kritikus tapasztalatok azok, amelyek meg­ha­ladták erőnket, melyeket a tudatalattiba temettünk. Ezért kell Dávidhoz hasonlóan imád­koznunk: "Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg en­gem, és ismerd meg gondolataimat" (Zsolt. 139:23.).

Olykor nem is elég az incidensre vagy a körülményekre való emlékezés. Gon­dol­ha­tunk a tényekre anélkül, hogy megragadhatnánk a  hozzájuk tartozó érzéseket. A gát­lás gyakran rossz magatartásformákat von maga után és először ezekkel kell fog­lal­koznunk, mielőtt a gyógyulás lehetséges lenne.

            

A sérülést gyakran neheztelés és keserűség követi. Ezekkel is foglalkozni kell. Amíg keserűségünkhöz ragaszkodunk a minket megsértők felé, addig gyakorlatilag Krisztust kizárjuk a helyzetből. Ő nem tud belépni, hogy meggyógyítson, bármennyire kérjük is erre, ha a gyógyítás látszólag neheztelésünk jogosságát igazolná. A megbocsátás létfontosságú a belső gyógyuláshoz.

A megbocsátás azért is fontos, mert amíg ragaszkodunk a meg nem bocsátáshoz, a sérülésünkért felelős személy vagy helyzet uralma alatt  vagyunk. Nem vagyunk szabadok érzéseink vagy reakcióink megválasztásában. A sérülés hatalma alatt maradunk akkor is, ha okozói távol vannak vagy már meg is haltak.

A megbocsátás nem elnézés. Bizonyos értelemben csak Isten nézheti el a vétket. Ami­kor megbocsátok valakinek, akkor nem azt mondom, hogy rossz cselekedete he­lyes volt, hanem a vele kapcsolatos érzelmi reakciómmal foglalkozom. Fel­sza­ba­dí­tom az illetőt az alól a harag és rossz érzés alól, amit vele szemben fenntartottam. Ez aka­rat dolga. Az akaratomon múlik, hogy fenntartok-e valaki ellen valamit; ezért sza­bad választásom szerint el is engedhetem azt, amit fenntartok. Ezért a megbocsátás Is­ten parancsa; azzal kezdődik, hogy a helyes magatartás mellett döntök el­len­sé­geim­mel szemben. "Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyű­löl­nek. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak és imádkozzatok azokért, akik titeket há­borgatnak" (Lukács 6:27-28.).

           

A szomorúság vagy bánat is válhat a gyógyulás akadályává. Gyász esetén, egy összetört házasságban vagy ehhez hasonló sérült kapcsolatban a bánat időszakán mindnyájunknak át kell esni. Lehetséges viszont, hogy egy ilyen bánat bálvánnyá is válhat, ha szívünkben a központi helyet foglalja el és egész életünk veszteségünk emléke körül kezd szerveződni. Az ilyen bálványt le kell rombolni.

Végül, szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy amit sérülésnek nevezünk, az valójában annak a megnyilvánulása, hogy nem vagyunk hajlandók vagy képesek vállalni kellemetlen igazságokat önmagunkról, viselkedésünkről. Ilyenkor nem az a teendő, hogy megpróbálunk megbocsátani annak, aki elmondta az igazságot, mert neki volt igaza, és nem nekünk. Az igazság néha fáj, de az igazság ejtette sebek tisztán és gyorsan gyógyulnak, ha szembenézünk velük. Az efféle becsületes küzdelem majdnem mindig tudatunk felszínére hozza a valódi sérelmet és a valódi problémát, úgy hogy azok hozzáférhetők lesznek és tudjuk, mivel van dolgunk.