Nagyon hideg volt; gondoltuk
hát, iszunk egy csésze forró teát a szállodánkban. Amikor benyitottam az
étterembe, lelkes kis társaságra leltem: a helybéli fiatalság nagy
érdeklődéssel hallgatta, mit mesél az én izraelim az izraeli hadsereg
hőstetteiről.
A rendőrtiszt alig bírta visszafojtani
haragját. – Ha híre megy, hogy egy izraeli fiatalember van a helységben, a
végén még…
– Hiszen már elmúlt tíz óra – mondtam. – Most
már nem csúszhat be hiba.
– Reméljük – felelte bosszúsan a rendőrtiszt.
Elhagytuk a szállodát, hogy megkeressük a
legközelebbi nyomozót; az kitartóan üldögélt a vendéglőben a söre mellett. –
Mindenki arról az izraeliről beszél, aki itt van Bad Ausseeben – közölte.
Kísérőm körülbelül úgy nézett rám, mint a
hivatásos hegymászó, aki nagy könnyelműen beleegyezett, hogy a túrára néhány
amatőr is vele menjen, és most észreveszi, hogy hegymászó bakancs helyett
tornacipő van rajtuk. Első mérgemben elátkoztam az izraeli fiút, de utána már
csak magamat átkoztam.
Már tizenegy óra volt. Ha Eichmann az éjfélt
családi körben akarja tölteni, akkor most kell elhagynia a Grundl-tavat. Egyre
idegesebben várakoztunk. Végül befutott az a nyomozó, aki a Grundl-tónál
posztolt, és valamit súgott a rendőrtiszt fülébe. Az némán végighallgatta, majd
arra kérte, ismételje meg a jelentését úgy, hogy én is halljam. A nyomozó
lassan, tagoltán mondta ki fölöttem az elmarasztaló ítéletet. – Fél
tizenkettőkor két férfi bukkant fel a Grundl-tóhoz vezető úton. Eléggé sötét
volt, de a havas háttér előtt fel lehetett ismerni őket. Körülbelül százötven
méterre voltak tőlem; én elbújtam az út menti fák mögé. Ekkor egyszer csak egy
harmadik férfi érkezett a Grundl-tó irányából, és valamit kiáltott feléjük. Az
első két férfi megállt, váltottak néhány szót, aztán mind a hárman futva
elindultak visszafelé.
A rendőrtiszt vigasztalni próbált: elvégre
korántsem bizonyos, hogy munkatársam viselkedése volt az ok, amiért Eichmannt
figyelmeztették. És voltaképpen már az is nagy haladás, hogy egyáltalán rábukkantunk
Eichmann tartózkodási helyére. Most majd itt hagy két embert, azok biztosan
előkaparják. De tudtam, hogy csak az udvariasság beszél belőle. Pedig hát nála
csak szakmai kudarcról volt szó – nálam viszont emberi katasztrófáról.
Egy hét múlva értesítettek, hogy abbahagyták
Eichmann keresését. Emberünk ugyanis eltűnt Aussee környékéről.
A következő években csak híresztelések és a
bulvársajtóban feltálalt pletykák jutottak el hozzám. Hol Kairóban látták, hol
Damaszkuszban vett részt bajtársi találkozón, hol német légiót szervezett az
araboknak. Mindezt eléggé valószínűtlennek ítéltem, mert az olyan ember, aki
még fényképezni sem hagyja magát, aligha csap akkora lármát, hogy az újságok is
felfigyeljenek rá.
Akkoriban a világot amúgy is egészen más
dolgok érdekelték. Éppen tetőzött a hidegháború, sőt Koreában „forró” háborúba
csapott át. Ami Európát illeti, az amerikaiak megértették, hogy a Német
Szövetségi Köztársaságból legalább olyan jelentős szövetséges válhat, mint
Angliából vagy Franciaországból – sőt, azoknál talán még megbízhatóbb is lesz.
Igyekeztek kedvében járni a hajdani ellenfeleknek, s az amerikai filmeken
gyilkos szörnyetegek helyett egyszer csak bátor tisztek tűntek fel, akiknek
csupán az volt a balszerencséjük, hogy egy őrült zsoldjában álltak. Mindehhez
képest kit érdekelt már egy Adolf Eichmann! Ha megkíséreltem szóba hozni a
nevét, amerikai barátaim fáradtan legyintettek: „Á, most egészen más gondjaink
vannak.”
1951 elején néhány homályos feltételezést
hallottam Eichmann szökéséről egy egykori Abwehr-tagtól, akinek voltak barátai
az ODESSA-ban. Eszerint Eichmannt egy horvát segélybizottság csempészte Rómába,
a „kolostorútvonalon”; 1950 nyárutóján érkezett meg az olasz fővárosba. A
bizottságot a kollaboráns horvát kormány fejének, Ante Pavelicnek egykori hívei
vezetik. Rómába érve Eichmann valószínűleg egy kolostorban bujkált, „és ott
bizonyára vatikáni útlevélhez jutott. Szüksége volt rá, hogy vízumot kérhessen
valamelyik dél-amerikai országba.”
Semmi kétség: ez az utolsó információ volt a
legfontosabb. Akkoriban mind az amerikaiak, mind az izraeliek úgy vélték, hogy
Eichmann a Közel-Keleten telepedett meg; barátom viszont meggyőződéssel
vallotta, hogy Dél-Amerikában van – az ODESSA szállítmányai akkoriban egyenesen
Brazíliába vagy Argentínába tartottak. Szerintem is ez volt a legvalószínűbb.
Hogy újabb részleteket tudjak meg, továbbra
is csak Eichmann családi érzésében bízhattam. Úgy gondoltam, bizonyára ismét
megkísérel kapcsolatba lépni Altausseeben időző családjával, és valamikor majd
ki is akarja vitetni őket magához. Hosszabb várakozásra rendezkedtem be. A sors
azonban úgy hozta, hogy egyszer csak újabb hírt kapjak felőle – egészen más
irányból.
