Maga Rauff 1949-ig még
Olaszországban maradt. Egy ízben olasz partizánok vették őrizetbe, de úgy
látszik, meg tudta váltani szabadságát: állítólag átadta a partizánoknak az
olasz fasiszta párt irattárának egy részét – az anyag Mussolini bukása után
került a birtokába. Ám ezután mégiscsak forró lett számára az olasz talaj.
1954 elején arról tájékoztattak, hogy Rauff
az ecuadori El Quitóban telepedett le. Még a postafiókjának a számát is
megtudtam, de nem mentem sokra vele: Rauff nem személyesen vitte el a postáját,
sőt később talált egy postahivatalnokot, aki helyette bérelt postafiókot, és a
küldeményeket aztán továbbította neki. Rauff ugyanis már régóta nem Ecuadorban,
hanem Chilében élt; Punta Arenasban lakott, és egy konzervgyár tulajdonosa vagy
legalábbis társtulajdonosa volt.
1955-ben nyugdíjigényt nyújtott be a Német
Szövetségi Köztársaságnak. Csakhogy az Eichmann-per után az NSZK hozzálátott,
hogy a náci bűntetteket olyan alapossággal derítse fel, ahogyan annak idején elkövették
őket, s amikor 1960-ban közölhettem az ügyészséggel Rauff címét, a hivatal
harcra készen állt. Rögtön kiosztották az ügyet a hannoveri ügyészségnek,
amelyet a ludwigsburgi központ ellátott minden szükséges dokumentummal, s így
már 1963-ban alaposan megindokolt kiadatási kérelemmel fordulhattak Chiléhez. A
legfőbb bizonyíték a „97 000 feldolgozott személyről” szóló levél volt; ehhez
járult még Rauff beosztottjának, Pradelnek a vallomása, valamint a Gaubschat
karosszériaüzem levelezése.
Rauffnak azonban szerencséje volt. Chilében a
gyilkosság tizenöt év múltával elévül, és mire a santiagói Legfelsőbb
Törvényszék foglalkozni kezdett az üggyel, már tizenhat év is eltelt. Így aztán
a kiadatási kérelem teljesítését három a kettőhöz arányban leszavazták.
Hannoverből egy vizsgálóbíró utazott Chilébe, hogy Rauffot a Pradel elleni
eljárás kapcsán kihallgassa, de azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy az
Obersturmbannführert csak akkor lehet megkaparintani, ha Chilében más rendszer
kerül hatalomra.
Nyolc év múlva ez is bekövetkezett: a kormány
élére a szocialista Salvador Allende került. Augusztus 21-én lehetőségem nyílt
rá, hogy Benadava professzornak, Chile bécsi követének átadjak egy Allendéhez
írott levelet, amelyben felhívtam a figyelmét a Rauff-ügyre. Allende igen
szívélyes hangon válaszolt, de rámutatott az ügy újbóli felülvizsgálatának
nehézségeire – hiszen a Legfelsőbb Törvényszék egyszer már döntött a kérdésről.
Ekkor megkértem Allendét, vizsgálja meg, nem lehetne-e Rauffot – aki még nem
volt chilei állampolgár – kiutasítani az országból; egy másik országban, ahol a
törvények kedvezőbbek számunkra, esetleg többre juthatnánk vele szemben. Ám
mielőtt Allende e második levélre válaszolhatott volna, Chilében gazdát cserélt
a hatalom, és Allende eközben életét vesztette.
1975-ben Walter Rauff Punta Arenasból
Santiago de Chilébe költözött. Pontos címe ez volt: Los Posos 7243, Las Condes.
Új céget alapított Neptuna Sociedada de Navegazao néven, és új postafiókot
bérelt, 14 120 számon. Ehhez a postafiókhoz nekem is megvolt a magam kulcsa.
Egy német ismerősömnek annyira sikerült Rauff bizalmába férkőznie, hogy le
tudta másolni a leveleit, minek következtében tekintélyes gyűjteményem van a
menekülők egykori fő segítőjének levelezéséből. Időnként egészen különös
dolgokat hoztak a tudomásomra. Így például Karl Wolff, Himmler segédtisztje egy
Heidemann nevű újságíró (Der Stern) szakértő
közreműködésével, könyvet akart írni a háborús évekről, és ehhez kérte Rauff
avatott segítségét. Rauffból időközben nevezetes személyiség lett. Körleveleim
és beszámolóim az évek során ismertté tették nevét, és most a politikai
ellenzék is felkarolta. Nagy képes tudósítások ecsetelték, hogy egy időben a
chilei titkosrendőrség, a Dina tanácsadójaként működött. Már amennyiben a Dina
rászorult a tanácsaira…
1983-ban fogadott Reagan elnök, és
megkérdezte, tehetne-e értem valamit. Arra kértem, legyen segítségemre a
Rauff-ügyben. Reagan valóban tájékoztatta is a State Departmentet, az pedig
felszólított, hogy bocsássuk rendelkezésére teljes anyagunkat. Az eredmény
sajnos a semmivel volt egyenértékű.
Több sikerrel járt – bár erről csak később
szereztem tudomást – a Kohl szövetségi kancellárral folytatott beszélgetésem.
Neki is megemlítettem a Rauff-ügyet, ő pedig azt ígérte, megbeszéli az
igazságügy-minisztériummal, nem lehetne-e Rauffot ismét kikérni.
Jól tudtam, mi a teendő: olyan helyzetet
kellene teremteni, amelyben Pinochet nem utasíthatja el egykönnyen az újabb
kiadatási kérelmet. A Los Angeles-i Simon Wiesenthal Center nagyszabású
aláírásgyűjtést kezdeményezett. Az Egyesült Államokból százezer levelezőlap
érkezett Pinochet elnök címére, felszólítva őt, hogy fossza meg Rauffot
állampolgárságától.
Rauff neve így legalább ismét közszájon
forgott – más eredménye nem volt a dolognak. Valamilyen módon közvetlenül
kellett a chilei kormányhoz fordulnunk és érvekkel meggyőznünk róla, hogy Rauff
kiadásával javíthatna az országról kialakult képen. Egy ideig még azt is
fontolgattam, hogy kapcsolatba lépek Pinochet fiával, aki álnéven az USA-ban
dolgozott, Chile egyik diplomáciai képviseletén. Hier rabbi, központunk
főfelügyelője azonban úgy vélte, okosabb, ha Chile Los Angeles-i főkonzuljával
beszélek, akit ő személyesen ismer, és aki talán fogékonyabbnak mutatkozik.
Bizonyos értelemben így is történt. Igaz, az
az érvem, hogy Rauff kiadatása növelné Chile tekintélyét, meglehetősen hidegen
hagyta a főkonzult, annál jobban érdekelte viszont az a kissé túlzott
megállapítás, amelyre a cél érdekében vetemedtem. Azt mondtam ugyanis:
elképzelhetőnek tartom, hogy sok tisztességes amerikai Chile gazdasági
bojkottjára szánná el magát, ha Pinochet továbbra is ország-világ előtt
kinyilvánítja, hogy a 97 000 zsidó „feldolgozásával” büszkélkedő gázkocsik
feltalálója szívesen látott vendég hazájában. Mellesleg az amerikaiak szemében
az a tény sem gyarapítaná Pinochet tekintélyét, hogy az elnök fia álnéven
működik az Egyesült Államokban.
Úgy látszik, ez az érv hatásosabbnak
bizonyult a halottak felemlegetésénél. A főkonzul már másnap átadta nekünk a
másolatot Sinclair tábornoknak, Pinochet vezérkari főnökének táviratáról, amely
azt javasolta a Német Szövetségi Köztársaságnak, hogy kérje ismételten Rauff
kiadatását.
Azonnal kapcsolatba léptem Landgraf hannoveri
államügyésszel, és tudattam vele az új fejleményt. Kohl szövetségi kancellár
felszólítására a vádhatóság időközben már megfogalmazta az új letartóztatási
parancsot. 1984. február 21-én a szöveget véglegesítették, nemsokára
lefordították spanyol nyelvre, és úgy volt, hogy május 16-án futár viszi
Santiagóba, a kiadatási kérelemmel együtt.
Május 14-én azonban, két nappal a futár
gépének indulása előtt, megjött a hír: Rauff szívrohamban meghalt. Barátai
egész Dél-Amerikából Santiagóba sereglettek, hogy elkísérjék utolsó útjára: a
végtisztességhez hitleri üdvözletre lendítették karjukat. Még mindig sokan
voltak, noha hiányoztak néhányan épp a legjavából: Eduard Roschmann, a rigai
gettó parancsnoka, Gustav Wagner, a sobibóri gázkamrák felügyelője, vagy
legjobb barátja, Franz Stangl, a treblinkai megsemmisítő tábor parancsnoka.
Adolf Eichmannt sem lehetett immár fellelni a gyászoló gyülekezetben. Rauff
ugyan a nevezetteket mind hozzásegítette a meneküléshez, csakhogy azok
elkövettek néhány hibát. És én kihasználtam ezeket a hibákat.
