2012. november 22., csütörtök

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 3.


Néha feltettem magamnak a kérdést, vajon említett-e ilyen számokat a feleségének vagy a gyermekeinek is, és ha igen, azok miképpen reagálhattak erre. Vajon hogyan tudott Veronika Eichmann-Liebl együtt élni egy férfival, aki csaknem annyi ember haláláért felelt, mint ahányan egész Ausztriában élnek. Vajon úgy vélte-e, hogy mindaz, amivel férjét vádolják, megannyi rágalom, vagy épp ellenkezőleg úgy gondolta, hogy zsidókat ölni érdem? Valószínűleg mindkét feltételezés téves; inkább az lehetett a meggyőződése, hogy férje csak a „kötelességét” teljesítette, és e kötelesség tartalma Eichmann-né számára is közömbös volt. Csak így tudom megmagyarázni a viselkedését: egész küzdelmét, hogy Eichmann szökése sikerüljön, és ők ketten ismét együtt élhessenek. E cél érdekében pedig úgy tett, mintha Eichmann meghalt volna.
  
1947 vége felé egy amerikai barátom arról tájékoztatott, hogy Veronika Liebl beadvánnyal fordult a Bad Ischl-i kerületi bírósághoz: azt kérte, hogy „gyermekei érdekében” nyilvánítsák holttá elvált férjét. Az osztrák és a német bíróságokat akkoriban elárasztották a hasonló kérelmekkel. Nők ezrei kérték, hogy férjüket, aki nem tért vissza a háborúból, nyilvánítsák holttá, akár azért, mert özvegyi vagy árvajáradékot szerettek volna kapni, akár mert ismét férjhez akartak menni. A bíróságok tudták, hogy az ilyen ügyekben a valóságot nem lehet kideríteni, s ezért rutinszerűen teljesítették a kérelmeket. Alapjában véve csak arról volt szó, hogy az asszonyok szabadon rendelkezhessenek önmagukkal.
  Jól tudtam, mit jelent, ha Eichmannt is ekképp holttá nyilvánítják: nevét törlik a körözési listákról, és a hatóságok beszüntetik a hivatalos nyomozást. Elhatároztuk, hogy amerikai barátom, Stevens, a Bad Ischl-i CIC vezetője beszél a bíróval. A bíró készségesen szolgált a szükséges tájékoztatással. Bizonyos Karl Lukas, Prága, Mollicar utca 22. alatti lakos eskü alatt vallotta, hogy Eichmannt a Prágáért vívott harcok során, 1945. április 30-án az ő szeme láttára lelőtték. Stevens felvilágosította a bíróságot, hogy ez a „halott” nem más, mint az egyik leglázasabban keresett náci bűnöző, mire a bíró hajlandónak mutatkozott, hogy elhalassza az ügy lezárását.
  
Nyomozást indítottam Prágában, és nemsokára megtudtam: Karl Lukas Maria nevű feleségének Liebl a lánykori neve. Veronika Liebl nővére volt. Az információt közöltem Stevensszel, aki továbbadta a bíróságnak, és így Eichmann holttá nyilvánítását megtagadták.
  Ez a látványosnak igazán nem mondható lépés volt valószínűleg a legjelentősebb ténykedésem az Eichmann-ügyben. Ahol igazán „vadásszá” léphettem volna elő – először Linzben, majd Fischerndorfban –, ott csődöt mondtam. Eichmann felkutatása azonban csak a legelején és a legvégén hasonlított vadászatra. A kettő között fontos vagy kevésbé fontos információkat kellett fáradságosán összeszedegetni, s az ember ezekre reagált, ügyesen vagy kevésbé ügyesen. Én kitartó voltam az üldözésben – ám mesterlövésznek nem mondhatom magam.
  
1948 tavaszán már rekonstruálhattam Eichmann menekülésének útvonalát. 1945. április 28-án hagyta el Prágát, 29-én érkezett Budejovicébe, majd május 1-jén a Bad Ischl melletti Ebenseebe; ő és vezérkarának tagjai itt adtak egymásnak találkát. Ebenseeben azonban alig időzött, mert már május 2-án több tanú azonosította Altausseeben, ahol május 9-ig maradt. Ezután amerikai internálótáborokban bújt meg; itt kevésbé tűnhetett fel, mint ha egyedül rejtőzködik valamilyen magányos házban. A felső-bajorországi Rosenheim melletti berndorfi táborból először a Kemnatenben, majd a felső-pfalzi Chamban lévő táborba vetődött.
  
Egy Rudolf Scheide nevű német tábori alkalmazott emlékezett a jellegtelen fogolyra. 1945 júniusában egy SS-tiszt kereste fel, és arra kérte, hogy Eckmann Obersturmführer néven vezesse be a tábori névsorba, noha valójában Eichmann Obersturmführernek hívják. „Mivel számomra az Eichmann név semmit sem jelentett, először azt mondtam, hogy felőlem azt csinál a nevével, amit akar.” Később Scheide megtudta, hogy az amerikaiaknak ez a név nagyon is sokat jelent, és június 30-án tájékoztatta a CIC-t. Csakhogy Adolf Eichmann legalább ilyen jól tájékozott volt. Amikor munkacsapata aznap este visszatért a táborba az építkezésről, ahol dolgoztak – Eichmann már nem volt köztük. Egy ideig valahol Észak-Németországban bujkált, majd átköltözött Solingenbe az egyik nagybátyjához – az Eichmann család erről a környékről származott, és Eichmann maga csak hároméves korában települt apjával együtt Linzbe. Amikor a brit hatóságok a nagybácsit kihallgatták, Eichmann-nak forró lett a talaj a lába alatt. Úgy döntött, visszatér oda, ahol a legnagyobb biztonságban érezte magát: Aussee vidékére. Jellegzetes gerilladöntés volt: a gerilla is, ha el akar rejtőzni, olyan környéket választ, ahol jól eligazodik, és a lakosság körében jócskán számíthat szimpatizánsokra.
  Eichmannt alighanem még valami vonzotta Ausseebe: az arany, amit elásott. Több tanú is vallotta, hogy már első, májusi felbukkanásakor néhány segítőtársával együtt huszonkét vasládát emelt ki az Altausseei-tóból, majd a zsákmányt – amely iratok mellett elsősorban „fogaranyból” állt – a távolabbi Blahalm-fennsíkra szállította.