A
túlélők olyan kiváltságban részesültek, amely kötelez. Ezért töprengtem el újra
meg újra: mit tehetnék azokért, akik nem maradtak életben. A magam számára
megtaláltam a választ (bár ez a többi túlélőre nézve korántsem kötelező): a szócsövük
akarok lenni, ébren akarom tartani a holtak emlékét, hogy az emlékezetben
éljenek tovább.
*
Mi, túlélők azonban nem csupán a holtaknak
tartozunk felelősséggel, hanem az eljövendő nemzedékeknek is: tovább kell
adnunk tapasztalatainkat, hogy okulhassanak belőlük. Nincs jobb védekezés, mint
a tájékozottság.
Nem elég, hogy a könyvek már mindent megörökítettek
– a könyvtől nem lehet kérdezni, csak az embertől. A tanú legyen „élő” tanú.
Ezért, valahányszor felszólaltam a túlélők találkozóin, mindig figyelmeztettem őket:
„Gyerekeitek vannak, unokáitok vannak, a szomszédaitoknak is vannak gyerekeik –
beszélgessetek velük. Mondjátok el nekik mindazt, amin keresztülmentetek, ösztönözzétek
őket, hogy kérdezzenek, hadd adják tovább, amit hallottak. Az emlékek csak az
élőbeszéd közvetítésével élnek tovább.”
*
1968
tavaszán előadó körúton jártam az Egyesült Államok és Kanada egyetemein. Jól
öltözött, jól táplált, vidám fiatalok előtt beszéltem, és egyszer csak
feltolult bennem a kérdés: hogyan értessem meg valakivel, aki soha életében nem
fázott és nem éhezett, mit jelentett annak idején egy falat kenyér, egy darab
karalábé vagy egy kabát? Hogyan magyarázzam meg valakinek, aki a halált csak az
újságokból ismeri, hogy mit érezhetett az, aki a krematórium füstje láttán
tudta: azok, akiknek testéből ez a zsíros, édeskés szag felszáll, tegnap még
hosszú sorokban vonultak a láger útjain? Miféle szavakkal idézhetem fel e
fiatalok előtt az anya fájdalmát, amikor gyermekét kitépik karjai közül és a
gázkamrára ítéltek közé taszítják? Érzékeltethetem-e – de úgy, hogy a
hallgatókat rosszullét és hányinger fogja el –, micsoda bűz árad abból a
vagonból, amelyben egy héten át az élők között halottak álltak – igenis álltak,
mert a szűk térben nem tudtak elzuhanni? Fel lehet-e fogni, hogy valahányszor
meghalt valaki, az élők döbbenetébe tudat alatt egy csöppnyi elégtétel is vegyült:
eggyel kevesebben lesznek a barakkban; a halott már nem zavarja hörgésével a
többiek álmát. Érzékeltethetem-e bárkivel is, mi játszódott le bennem, amikor
ott álltam a halottak százaival zsúfolt gödör szélén, és tudtam, hogy néhány
perc múlva én is köztük heverek majd – ami be is következett volna, ha egy
nevetséges véletlen miatt a kivégzés abba nem marad.
Attól tartok, ezeket az élményeket nem lehet
továbbadni. Beszélhetünk, szavakba önthetjük emlékeinket, de bármilyen mohón figyel
is a hallgatóság, fejükben a szavak nem állnak újra össze valósággá. Azzal, ami
a Harmadik Birodalomban történt, a képzelőerő soha nem birkózhat meg.
Néha elfog a szorongás, hogy néhány évszázad
múltán a történelemórákon tanárok és diákok így beszélnek majd: a XX. században
Hitler nemzetiszocialista vezetéssel nagy európai birodalmat akart létrehozni.
Egyes kortársak szerint ennek során ki akarta irtani Európa zsidóságát; arról
is beszélnek, hogy külön e célra létesített táborokban gázzal ölték meg a
zsidókat. Minden jel szerint valóban történtek túlkapások, de azért az effajta
beszámolók igencsak túloznak.
Bizony, ez itt az alapvető dilemma.
Kötelességünk feltárni a fiatalok előtt, milyen egyedülállóan rendkívüli és
felfoghatatlan jelenség volt a holocaust; ám éppen ezért esik nehezükre, hogy
elhiggyék, amit mondunk. Az ésszel fel nem foghatót nem lehet ésszel felfogni.
