A humor az egyik legjobb híd
az ellenfélhez. Az igazán jó vicc többé-kevésbé enyhíti az agresszív hajlamot,
utána mindjárt nyugodtabban szólalhat meg a ember. A nevetésnél pedig nincs nagyobb
felszabadító erő. Közismert, hogy a magatartás-kutatók szerint a nevetés a fogcsikorgatás
maradványa: valaha azért csikorgattuk a fogunkat, hogy a másik elhiggye: nem
akarjuk megharapni. Azok, akik már jót nevettek együtt, többé nem akarják
megölni egymást. A humor azonban nemcsak abban segít, hogy hidat építsünk
ellenfeleinkhez – időnként tudatosan is fegyvert kell kovácsolnunk belőle. Az
újnácikat akkor a legkönnyebb legyőzni, ha nevetségessé tesszük őket; sőt utólag
még a Hitler- vagy Himmler-szabású alakok iránt sem kell feltétlenül csak
undort ébreszteni – bátran ki is gúnyolhatjuk őket. Van-e nevetségesebb annál a
krampuszbajszú, festett hajú aszott ősgermánnál, akinek harsogása a fóka
ugatására emlékeztetett, és aki szónoklatai után dróton rángatott bábuként,
sután és esetlenül lendítette karját „német köszöntésre”? Ha ma nézzük meg a
beszédeiről készült híradófelvételeket, aligha tudjuk elfojtani a nevetésünket,
bár egyszersmind elfog a döbbenet is: miképpen is babonázhatott meg milliókat
ez a félőrült, ez a félművelt kispolgár? Valószínűleg azért történhetett így,
mert pályája elején kevés hallgatója pattant fel, hogy keresztkérdéseivel egész
egyszerűen nevetségessé tegye. No de legalább az új nácikkal szemben kell újra
meg újra ezt a receptet alkalmaznunk. (Ami persze nem azt jelenti, hogy súlyos
esetekben ne vegyük igénybe a jogi eszközöket.)
Sajnálatos, de érthető, hogy a holocaust
túlélőinek időnként nehezükre esik az ilyen nevetés. Emlékszem például arra az
esetre, amikor 1978. április 20-án az amerikai új nácik díszmenetet akartak
tartani Chicagóban Hitler születésnapja tiszteletére: arra készültek, hogy egyenruhásán
masírozzanak végig a Skokie nevű elővároson, ahol különösen sok zsidó él. A
zsidó lakosság hiába tiltakozott, mert az American Civil Liberty Union (ACLU) úgy
döntött: az amerikai alkotmány első kiegészítő cikkelye az újnáciknak is biztosítja
a tüntetés és a szabad véleménynyilvánítás jogát. Az ACLU-t történetesen éppen
egy zsidó ügyvéd képviselte, akinek az alkotmány szövege fontosabb volt a
szelleménél: közölte, hogy bár ő személy szerint undorodik a díszfelvonulástól,
másfelől viszont védelmeznie kell a nácik jogát a rendezvény megtartásához,
mert az alkotmány törvény, s a törvényt senki nem hatálytalaníthatja.
Éppen előadást tartottam Chicagóban, s így
belekerültem a vita kellős közepébe. Barátaim megkérlek, hívjam fel az ACLU-t,
s tárgyaljak az ügyvéddel. Így hát igyekeztem meggyőzni az illetőt, hogy itt
nem a szabad véleménynyilvánítás a lényeg, hanem a provokáció; ugyan kísérelje
meg elképzelni, mi mehet végbe azokban az emberekben, akiknek a családját a nácik
megölték, vagy akik talán maguk is mind a mai napig az üldöztetés idején
szerzett testi bajoktól szenvednek, és most végig kell nézniök, amint ablakuk
alatt horogkeresztes karszalagot viselő emberek vonulnak fel: „Őket kell
védelmezni, nem azt a húsz újnácit!”
De minden ellenvetésem ugyanabba a sablonos
válaszba ütközött: „Az első kiegészítő cikkely ezt lehetővé teszi.”
Húszpercnyi telefonbeszélgetés után kikoptam
érveimből, és – mai szemmel nézve – nem egészen igazságosan felcsattantam: „Úgy
hallottam, ön zsidó. Azt nem tudom, öreg-e vagy fiatal, de egyet mondok önnek,
és ezt ki is írhatja az ágya fölé: zsidó is lehet ostoba – de nem muszáj, hogy
az legyen.”
