Linzből egy teherautóra való
ruhanemű érkezett. A ruhákat lerakták az egyik barakkban. A nemzetiszocialista
jóléti hivatalból származtak, és eredetileg hulladékként akarták őket újra
feldolgozni, de most belőlük került ki első polgári öltözékünk. A holmi, amit
kiválogattam, hosszában még csak megtette, de székében annál kevésbé. A
nadrágba még egy ember belefért volna; szerencsére találtam egy eldobott
szíjat, és azzal rögzítettem a derekam köré, sűrű redőkben.
A ruhás barakkhoz közeledve valami csillogót
láttam a fűben. Lehajoltam. Egy tükörcserép volt; éppen hogy a szememet és az
orrom egy részét láthattam benne. Ez volt az a szempár, amely megmaradt Seibel
ezredes emlékezetében. A megelőző hónapokban néhányszor megkíséreltem, hogy egy
ceruzacsonkkal valamilyen papírcafaton megörökítsem, mivé lett az arcom: egy
háromszög alapja volt a két szemem vonala, a háromszög csúcsa az állam. Pedig
hát, tükrünk nem lévén, nem is láthattam magam, csak megtapogattam a fejem, és
belenéztem fogolytársaim arcába. Mindnek ilyen volt a szeme.
Most első ízben szemlélhettem magam, ameddig
csak akartam, és ritkán döbbentett meg ennyire emberi ábrázat. Senki, aki ezt
az arcot látja, meg nem tűrne az irodájában, gondoltam; egészen biztos, hogy
kidobnak a War Crimes Unittól. Nem szabad, hogy a bőröm ilyen beteges színű
legyen, nem szabad, hogy azt higgyék: a halálomon vagyok. Meg kell mutatnom
nekik, hogy élek.
Másnap elmentem ebédért, aztán a barakk előtt
épp hozzá akartam látni az evéshez. Ekkor észrevettem, hogy valaki elhajít egy
piros csomagolópapírt. Szélcsend volt, minden erőfeszítés nélkül
megkaparinthattam. Másnap reggel a tükörcserépbe nézve bedörzsöltem vele az
arcom.
Ágyszomszédom csak bámult. Belga volt, és arra várt, hogy egy
betegszállítmánnyal hazatérhessen; csak azt nem tudta, életben marad-e addig.
– Úgy látom, leánykérőbe mégy – mondta.
– Csak nem tudom, mit szólsz a menyasszonyhoz
– feleltem; boldog voltam, hogy valakinek mesélhetek a terveimről. – Be akarok
állni a War Crimes Unithoz.
A belga azt sem tudta, hogy létezik ilyen
szerv, de miután részletesen beavattam az ottani munkába, ugyanúgy elfogta az
elégtétel érzése, mint engem. – Igen, oda kell menned, valamennyiünk, az élők
és a holtak nevében – mondta, és arckifejezésén látszott, hogy nem tudja,
meddig számít még az élők közé, mikor lép át a holtak táborába.
– Meg fogsz gyógyulni, Albert – mondtam. –
Neked családod van, ők majd ápolnak. Mielőtt hazaindulsz, okvetlen add meg a
címedet, ígérem, hogy majd meglátogatlak.
Albert egy szavamat se hitte, de mosolyogni
próbált. – Rendben van. De most már ne csinálj magadból maskarát, így nem
mehetsz emberek közé. Mosd le az arcod.
Igaza volt. A vödörhöz mentem, és dörgölni
kezdtem a piros foltokat. De nem jött le mind; a nyomuk megmaradt.
– De Wiesenthal, hát magával mi történt,
megverte valaki? Hisz csupa piros az arca meg a nyaka!
Zavartan álldogáltam Mann hadnagy irodájában,
ahol ismét jelen akartam lenni a volt SS-legények kihallgatásán. – Nem, senki
nem vert meg, ezek csak foltok, holnapra eltűnnek. Volna néhány perce?
Szeretnék beszélni önnel.
– Rendben van. Fél óra múlva.
Tíz nap óta már zsebkendőm is volt. Most
benedvesítettem, és tovább dörgöltem az arcom és nyakam. Azután figyelni
kezdtem egy SS-t, akit akkor vezetett be két tábori csendőr. Hiába tiltakozott,
nem akarták levenni róla a bilincset.
Ekkor szólt ki a hadnagy. – Jöjjön be hozzám,
Wiesenthal úr. Mit akart mondani?
– Hadnagy úr, önök felszabadítottak,
visszaadták nekem az életet. Csak azt nem tudom, mit kezdjek vele. Nincs
senkim, akivel és akiért élhetnék. Az elmúlt hetekben láttam, mit csinálnak itt
ebben az irodában, és szeretnék bekapcsolódni a munkájukba. Ez olyan feladat
lenne, amitől az életem értelmet kapna. Négy évig voltam különböző
koncentrációs táborokban, gettókban, Gestapo-börtönökben, sokat láttam, és jó a
memóriám. Segíthetnék a bűnösök megtalálásában, a kihallgatásokban, abban, hogy
azt kérdezzék tőlük, amit kell. Fizetést nem fogadok el érte – egyszerűen így
akarom igazolni, hogy nemhiába maradtam életben.
Minden erőm összeszedtem, hogy meggyőzzem a
hadnagyot. Ő azonban csak egyvalamit kérdezett.
– Hány kiló maga?
– Hatvan – hazudtam.
– Nem látszik magán. Nem akarom megbántani,
de először erőre kell kapnia. – És rám mosolygott, hogy megédesítse a
visszautasítást.
– Ezután is eljárhatok ide?
– Hát persze.
– Attól, amit itt látok, hamarabb
meggyógyulok, mint bármilyen gyógyszertől; be sem tudok telni vele. Elhiszi?
– El, sőt nagyon is megértem. De tudja, mit?
Mi lenne, ha leírná, amit tud? Még jót is tenne magának.
– Levelet írjak?
– Azt se bánom.
– És kinek címezzem?
– A parancsnokunknak, Seibel ezredesnek.
Így hát végre feladatot kaptam. Úgy fogtam
hozzá a levélhez, mint valaha egy épület megtervezéséhez. Először is
gondolatban vázlatot készítettem, hogy szándékomat magam előtt is tisztázzam.
Azt akartam, hogy a levél minden személyről annyi információval szolgáljon,
amennyire csak emlékszem. Tudtam, hogy azok esetében, akiket jellemezni
kívántam, minden adat fontos lehet. Így például megjegyeztem a pontos lakcímét
annak a vasutasnak, aki szemem láttára lőtt agyon egy öregasszonyt;
megfigyeltem, amikor a műhelyben, ahol dolgoztam, megcímezte a családjának
szánt csomagot. De tudtam egyet-mást a többi bűnöző szűkebb hazájáról is. A
láger egyes tisztségviselőinek vagy foglyainak volt bizonyos kapcsolatuk néhány
SS-hez, és így tudtak róluk néhány adatot – én pedig mindezt elraktároztam a
fejemben. A gettóban is sokan tudták, hová valósiak az őreik. Négy évig éltem a
halál árnyékában, és ezalatt nagyon sok minden rögződött belém – most eljött az
idő, hogy mindezt előhívjam és papírra vessem.
Így hát ültem a napon a barakk előtt, és
jegyeztem az emlékezetembe vésett neveket és tényeket. Minden tábornak külön
oldalakat nyitottam, hogy együvé gyűjtsem, ami azonos tárgykörhöz tartozik. E
papírköteg alapján láttam aztán hozzá a tulajdonképpeni levélhez. A levél kilencvenegy
nevet tartalmazott; igazságszomjam csak akkor elégülhet ki, ha ezek
tulajdonosait mind felelősségre vonják.
Három nap múlva elkészültem a levéllel.
Lengyelül írtam, és persze csak egy példányban, hiszen karbonpapírom nem volt,
sőt azt se tudom, eszembe jutott-e egyáltalán, hogy a magam számára is kellene
egy másolatot készítenem. Évekkel később a washingtoni Nemzeti Levéltárban
megtalálták levelem angol nyelvű változatát; ekkor állapíthattam meg, hogy
annak idején pontosan fordították le.
Amikor néhány nap múlva ismét fölkerestem
Mann hadnagyot, kiderült, hogy már ismeri a névsoromat. – Most már beléphetek
önökhöz? – kérdeztem.
– Hát persze – felelte. – Hiszen már régóta
nálunk dolgozik.
