Az utcán soha rá nem ismertem
volna. De hát nem is csoda: negyven év telt el azóta, hogy Mauthausenban
futólag találkoztunk. Ha időnként meg nem látja a fényképem valamelyik
újságban, ő is elmegy mellettem anélkül, hogy csak egy pillantást is vetne rám.
– A gyerekeimnek sokat meséltem magáról –
szólalt meg, csaknem oly félénken, mint én, amikor annak idején először
fordultam hozzá. – Elmeséltem, hogyan hozták elém, akkor, Mauthausenban. Még
most is látom magam előtt: két ember támogat egy csontvázat, elöl-hátul lötyög
rajta a csíkos rabruha. Csak a szeme beszélt.
Hirtelen nekem is eszembe jut, milyen volt
akkoriban a szemem. Magam is elámultam, amikor véletlenül kezembe akadt egy
tükörcserép: az egész arcom szinte csupa szem volt; alatta nyitott seb a száj,
körülötte bőrrel bevont csont háromszög.
Hallottam, amint a tolmács azt mondja az
amerikai tiszteknek. – Na, ez se marad életben. – Csakhogy én élni akartam, sőt
beszélni is. Különben ugyan miért botorkáltam volna egészen idáig a barakkból,
miért estem volna be teljesen kimerülve az amerikai táborparancsnok irodájába,
ahol még néhány nappal korábban Ziereis, a német táborparancsnok uralkodott?
Két fogoly támogatott, és egyikük, egy orvos, szorosan fogott, nehogy
előrebukjam. Széket toltak alám, óvatosan leültettek – nem volt nehéz dolguk,
hiszen ötven kiló sem voltam –, és karomat az előttem álló asztalnak
támasztották.
Néhány pillanatig levegő után kapkodtam, hogy
meg bírjak szólalni. – Megütöttek.
– Ki ütötte meg?
– Az egyik Blockschreiber.
– Kicsoda, egy SS?
– Nem, egy fogoly.
A szemközt ülő amerikai tiszt értetlenül
nézett rám. Itt egy ember, aki megjárta a poklokat, aki alig áll a lábán a
legyengültségtől, és akkor képes felbotorkálni ide, a dombra, hogy egy kis
verés miatt panaszkodjék. Ráadásul nem is egy náci ütötte meg. A tiszt nem
tudta megérteni: ezek az ütések épp azért fájtak annyira, mert a Harmadik
Birodalom három nappal azelőtt összeomlott. Mert szilárdan eltökéltem: soha
többé nem hagyom, hogy egy másik ember megüssön.
És most, negyven év múltán, ismét ott álltam
ez előtt a férfi előtt. Los Angelesben vacsorát rendeztek az 1945-ös
felszabadítók tiszteletére. Richard Seibel ezredest mint egykori amerikai
táborparancsnokot hívták meg, én pedig a mauthauseni foglyokat képviseltem.
Akkor, 1945-ben meg se mertem volna fogni a
kezét – legföljebb csókkal illettem volna. Most megöleltük egymást.
Richard Seibel ezredes felelősségre vonta a
lengyel írnokot, aki megütött, és ezzel visszaadta a hitem, hogy a földön ismét
jog és igazság uralkodik. Tudtán kívül nagy része volt benne, hogy ismét
megtaláljam életem értelmét. Megértettem, mi a dolgom: felelősségre kell vonnom
azokat, akik a gettókban és a koncentrációs táborokban sorstársaimat,
fogolytársaimat megalázták, kínozták, legyilkolták, mert csak így érvényesülhet
ismét az igazság.
