Vagy száz amerikai és európai
egyetemen tartottam előadást fiataloknak a szabadság és a diktatúra kérdéséről.
Sok mai fiatal szívesen fogna fegyvert a Gestapo, az SS vagy Hitler ellen,
örömest védené meg a zsidókat a pusztulástól és állná útját a világháborúnak.
Ezek valóban hősi célkitűzések. Ám ott, ahol élnek, nincs se Hitler, se
Gestapo, se SS. Azt kell megérteniök, hogy mindezek a harmincas években sem
léteztek eleve; kis csírákból szöktek szárba, először észrevétlenül, lassan,
aztán egyre gyorsabban. Mígnem aztán késő lett.
Ezért kell már az első perctől fogva
harcolni, és én erre szerettem volna rávezetni őket. „A kis igazságtalanságok
ellen kell síkraszállniok – és ehhez néha éppen annyi bátorság, éppen annyi
civil kurázsi kell, mintha nagy igazságtalansággal kerülnének szembe. Ha valaki
elfordítja a fejét, amikor egyik kollégáját alaptalanul megrágalmazzák, és
titokban örül, hátha megkapja az íróasztalát, akkor ugyanazt teszi, mint azok,
akik elfordították a fejüket, amikor a zsidókkal felmosatták a járdákat, és
örültek, hogy beköltözhetnek a gazdátlanná vált lakásokba. Azt hiszem,
mindazok, akik akkoriban a nagyszabású és veszélyes ellenállást vállalták, ma
ezekben a kis hétköznapi ellenállási akciókban vennének részt.”
Azok, akik ma a Hitler elleni kiállásról
álmodoznak, gyanúsak nekem; meglehet, hogy a mai igazságtalanságok elleni
szerényebb, hétköznapi tiltakozás alól szeretnének kibújni.
*
Gondot okoz az is, hogy a mai nyugat-európai
vagy amerikai fiatalok természetes adottságnak tekintik a szabadságot, és fel
sem fogják, micsoda érték. Egyetemi előadó körútjaim során újra meg újra
tapasztaltam, milyen kevésre becsüli legtöbbjük azt a társadalmi rendszert,
amely hibái ellenére is soha nem látott szabadságot, jólétet és biztonságot
nyújt nekik. Ilyenkor néha Izraelről kezdtem mesélni, hátha akkor jobban
érzékelik a szabadság és a biztonság értékét. Elmondtam, hogy egyszer
meglátogattam egy izraeli temetőt, és elolvastam a feliratokat a katonai
sírokon. Az ott nyugvók egyike sem élt meg többet huszonnégy évnél.
„Ezek az izraeliek – mondottam Los Angeles-i
vagy chicagói hallgatóimnak – önökkel egyidősek voltak. De ők életükkel
fizettek a szabadságért. Önök, akik most itt ülnek, turistaként látogatnak el
Izraelbe; ha a mindmáig tartó hadiállapot következtében túlkapásokra kerül sor,
bírálják az országot; egyszersmind bíznak is az izraeli hadseregben mint az
Egyesült Államok erős közel-keleti előőrsében; és néha büszkék is arra az
országra, amely földjét a sivatagtól perelte el. De elgondolkoztak-e már azon,
hogy testvéreiknek, akik éppoly fiatalok, mint önök, és éppannyira szeretik az
életet, most is naponta meg kell védeniök a maguk szabadságát? Gondoltak-e rá,
hogy ezek a fiatalok háromévi katonai szolgálatot teljesítenek; hogy a katonai
hatalom érdekében óriási gazdasági terheket vállalnak; hogy vállalják – és ezt
nem lehet elégszer mondani – a halált is e kis darabka föld védelmében, ahol
kétezer évvel ezelőtt görcsös erővel megvetette lábát egy viszonylag kisszámú
zsidó csoport, mert valóra akart váltani egy álmot?”
Clevelandben vagy Bostonban erre így válaszol
néhány fiatal: „Ilyen célért mi is szívesen kockáztatnánk az életünket.”
Csakhogy én ezt nem fogadom el. Senki sem
lelkesülhet Izrael szabadságának megvédéséért, ha közben lebecsüli azt a
szabadságot, amelyben része van.
*
Ha egy fiatal szabadságban született, hogyan
magyarázzuk el neki, mit is jelent a szabadság? Ameddig orrunkat-szájunkat nem
fogják be, hogyan érthetjük meg, hogy levegő nélkül nem lélegezhetünk?
Kihallgatás közben gyakran hallani fiatal
terroristáktól, hogy bombáikkal „a rendszert” akarták megingatni. Szavaikból ki
kellene hallani a figyelmeztetést: bombával tiltakoztak egy olyan rendszer
ellen, amely már nem tud értékeket és eszményeket kínálni.
*
Úgy látszik, csak a diktatúrák adnak
programot a fiataloknak; a demokráciák magukra hagyják őket. Ezért maradtak a
második világháború után eszmények nélkül a fiatalok, mégpedig elsősorban
Németországban és Ausztriában. A politikai pártok programjai szemünk láttára
üresednek ki. Kifogytak az álmok; semmi sem maradt, amivel a fiatalokat fel
lehetne lelkesíteni. Rövid munkaidő, hosszú vakáció, művelődés, egészségügy,
általános szociális biztonság – mindaz, amiért a múltban küzdöttek, már rég
megvalósult. Ma még a munkanélkülieket is jobban megfizetjük, mint valaha egy
szakmunkást. Korunk csak egyvalamire szólítja fel a fiatalokat: fogyasszanak!
De végül e felhívás vonzereje is elapad, és a fiatalok szembekerülnek a nagy
kérdéssel: mit tegyünk, hogy életünknek értelme legyen?
Attól tartok, hogy ha a múltban a nyomor, az
éhség, a munkanélküliség ágyazott meg a diktatúrának – a mai helyzetből is
éppúgy születhetik új diktatúra. A diktatúrák először mindig azokat a
fiatalokat hódították meg, akik hiába keresték életük értelmét. Megkóstoltatták
velük az értelmesnek álcázott tébolyt, aztán egyenruhába bújtatták őket, és
naphosszat háborúsdit játszattak velük, amíg csak meg nem értek az igazi
háborúra; amíg meg nem kívánták a hősi halált, nem is sejtve, milyen kisszerű,
mocskos és csúnya lesz majd az valójában. A fiatalok hajlamosak rá, hogy az
értelmetlen élet elől a halálba meneküljenek, a diktatúrák pedig teret nyitnak
e hajlamnak. Ezért a demokráciáknak meg kell tanulniok, hogyan adjanak értelmet
az életnek.
