2012. szeptember 23., vasárnap

Simon Wiesenthal - Szabadon és elhívatva 2.


Nem hirtelen elhatározás volt ez, inkább valamiféle lassú folyamat. Őreink ugyan elmenekültek vagy fogságba estek, de mi még mindig ott éltünk a táborban, és körülöttünk tovább haltak az emberek. Meghaltak azok, akiken már nem lehetett segíteni; és a számukat gyarapították azok, akik a segítségbe haltak bele. Az amerikaiak szalonna- és marhahúskonzerveket osztogattak, és négyszáz kalóriára beállított anyagcserénk ezzel nem tudott megbirkózni. A kiéhezett emberek rárontottak az ételre, végre egyszer jól akartak lakni, és azután, hogy a poklot túlélték, meghaltak a paradicsom küszöbén.
  Új sírokat kellett ásni. Priccsemen fekve néztem az ablakon át, amint az amerikai katonák egy csapat civil ruhás náci foglyot terelnek a táborba, és megparancsolják, hogy temessék el a halottakat. És ezek az emberek most egyszer csak vonakodtak szembenézni az iszonyattal, kesztyűt húztak, nehogy puszta kézzel kelljen a meztelen tetemekhez érniök, utálkoztak a hullabűztől, amely az egész táborra rátelepedett. Évekig éltek e tábor szomszédságában, szagolták a krematóriumok édeskés füstjét, látták a munkahelyük felé vonszolódó aszott emberek menetét, végighallgatták, hogyan kérkednek gyilkosságaikkal az SS-legények a környékbeli vendéglőkben. Most azonban az ebédszünetben megpróbáltak beszédbe elegyedni velünk, és esküdöztek, hogy ők minderről mit sem tudtak, csak kényszerűségből léptek be a pártba, és szívük mélyén mindig megtagadták Hitlert. Egyikük büszkén adta elő: hónapok óta tudta, hogy a helybéli lelkész az angol rádiót hallgatja, és mégsem jelentette fel. Még egy év, és az illetőből bizonyára harcos ellenálló lett.
  
Először tapasztaltam, milyen kimondhatatlanul gyávák ezek az emberek. Ahelyett, hogy szembenéztek volna a maguk felelősségével, eltagadták, kiszorították tudatukból; a végén már teljes meggyőződéssel hittek a saját ártatlanságukban. Egyikünknek sem volt sok kedve szóba állni velük, de így is rájöttünk: a németek és az osztrákok, ahelyett hogy döbbenten tudomásul vennék, min mentünk keresztül – kétségbe vonják majd az egészet. Mi, akik életben maradtunk, mind tanúk vagyunk, és kötelességünk is, hogy tanúskodjunk; az életben maradt zsidók számára pedig nincs is ennél szentebb kötelesség. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: igazságtalanság, hogy éppen én maradtam életben, amikor annyian – nálam tehetségesebbek, okosabbak, tisztességesebbek – meghaltak. És meggyőződésemmé vált, hogy az egyensúlyt csak akkor állíthatom helyre, ha igazságot szolgáltatok a halottaknak.
  Így hát megkértem Seibel ezredest, hadd üldögélhessek vendégként abban az irodában, ahol az amerikaiak a „war crimes”* jószerével megoldhatatlan problémájával viaskodnak. A legtöbb ott dolgozó tiszt nagyon fiatal volt; valósággal letaglózta őket, ami a szemük elé tárult, és tehetetlenül iparkodtak eligazodni a felelősség és a bűnösség kérdéseiben. Egyesek alig tudták megkülönböztetni az SS-legényt a katonától, de becsülettel igyekeztek, hogy megértsék a különbséget. A jogállam módszereivel akarták elemezni a jogtalanság államát; nyomoztak, mérlegeltek, latolgatták a kifogásokat, jegyzőkönyveket szerkesztettek. Hosszadalmas és vesződséges munka volt, és valószínű, hogy a legnagyobb, a legagyafúrtabb bűnösök közül sokan megmentették a bőrüket – de az egész procedúra mégis visszaadta a jogrendbe vetett bizalmunkat. Magam hálát éreztem e fiatal tisztek mindegyike iránt.
  
Hosszú órákon át csak ültem ott és figyeltem, míg végül az egyik tiszt megszólított, megkérdezte, mi a foglalkozásom, honnan jövök, mi történt a családommal, és utána valami kedveset akart mondani: „Most először is szépen elküldjük egy szanatóriumba, ott majd rendbe jön, és utána hazamegy Lengyelországba és megint házakat épít.”
  – Haza? – kérdeztem, de inkább önmagamtól. Hol ez a haza? Mi rejlik ebben a fogalomban? Család, barátok, otthon, rokonság? Mindez számomra már nem létezik. Senki nincs már életben; még temető sincs, ahol kisírhatnám magam. Családom, barátaim végső nyughelye a szívemben van, és ott is marad, ameddig csak élek. Számomra Lengyelország egyetlen hatalmas romhalmaz. Lehet élni ilyen romok között? Lehet együtt élni velük? Az általam épített házak a többivel együtt összeomlottak; s a magamfajta gyökértelen, minden kapcsolatuktól megfosztott embereknek amúgy sincs szükségük házakra.
  – Nem hiszem, hogy én valaha még házakat építenék – mondtam lassan, és abban a másodpercben megvilágosodott előttem, hogy soha többé nem folytatom már a mesterségemet. Egészen más elhivatottság ébredt bennem: ezentúl a szívemben élő halottakért kell élnem. És eltökéltem: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a War Crimes Unitnál dolgozhassam.


* Háborús bűnök.