Már délelőtt tíz óra körül
járt. Állni már nem bírtunk; ott hevertünk a földön. Az SS nem bánta; az
akasztófa alatt a halálraítéltnek is engedélyeznek még egy utolsó cigarettát.
Ők is kényelembe helyezkedtek, lekuporodtak a gödör mellé, ahol már holtak
százai hevertek, s a rájuk hányt vékony réteg föld alól emitt egy láb, amott
egy kar türemlett elő. Nem tudom felidézni, milyen érzés tölthetett el
bennünket, amikor felbukkant Warzog Hauptsturmführer. Az is lehet, hogy szinte
örültünk: most majd kiadja a tűzparancsot, és véget ér ez a se nem élet, se nem
halál állapot. Az is lehet, hogy a félelem vérömlenyként tódult az agyunkba, és
megfosztott minden érzékeléstől. Már nem tudom. A sors általában irgalmas a
halálraítélthez és valamiképpen eltávolítja, elidegeníti önmagától, csaknem
kioltja öntudatát. Ámbár meglehet, ez sem igaz; talán ezekben a pillanatokban
olyan erős a rettegés, hogy később igyekszünk az emlékét is elfojtani, és mai
gondolataink, érzéseink görcsösen kerülik a találkozást akkori gondolatainkkal,
érzéseinkkel. – Tűz! – mondja mindjárt Warzog, mi pedig szinte ugyanabban a
pillanatban fellobbanunk és kihunyunk félelmünk tüzében.
És Warzog valóban megszólalt. – Katzmann, a
galíciai SS- és rendőri erők parancsnoka úgy határozott, hogy megajándékoz benneteket
az élettel. Most visszamentek a táborba, és aztán a legénységgel együtt
elvonultok. Mielőtt a raktárakat felrobbantanánk, nehogy a készletek az oroszok
kezére jussanak, mindegyiktek vételezhet, amit csak akar. Hosszú út áll
előttünk, szükségetek lesz élelemre.
Azt hittük, megbolondultunk. Attól féltünk
(vagy azt reméltük), valóban elment az eszünk. Talán csak álmodtuk ezt az
egészet: az utat a „lefolyón” át, a várakozást a sír peremén; talán az egész
láger, ez az egész időszak csak tévképzet volt. Vagy talán már meg is haltunk,
de kiderült, hogy a halál után is van élet, és mi immár a síron túl
fantáziálunk megmenekülésünkről. Nem is a barakkok közötti főúton indultam el
visszafelé; öntudatlanul támolyogtam egy körülöttem forgó, hol szétfolyó, hol
ismét összerakódó, hol közeledő, hol a távolba enyésző képtelen világban,
mintha berúgtam volna. Néha úgy éreztem, mintha kívülről látnám magam, és ez
már nem is én vagyok.
Valamikor aztán sikerült felkapaszkodnunk a
dombra, amelyen a tábor állt, bebotorkáltunk a nyitott élelmiszerraktárba, és
mintegy hipnotizálva engedelmeskedtünk a parancsnak, hogy szedjünk össze
ezt-azt. Én egy polcról levettem valami nagy, kerek bádogdobozt, és azzal
botorkáltam tovább a barakkunk felé. A mellettem haladó egy cipóra tett szert,
egy másik egy fej káposztát szorított magához. Ők ketten szemlátomást nálam
gyorsabban tértek vissza a valóságba.
Egyszer csak egy SS-legény jött szembe
velünk. Karcsú volt, fiatal, sapkáját csibészesen félrecsapta. – Lássuk csak,
mi finomat tartogatsz itt? – szólított meg, és rámutatott a dobozomra. Kinyitom
– nagy halom színes cukorka tárul elém. Az SS rám parancsolt, hogy tegyem a
dobozt a földre. Nála is volt valami: egy benzines tartály. Lassan, nagy
élvezettel kinyitotta, majd egy félliternyit a dobozomba öntött. – Így biztosan
még jobban ízlik majd. – Ekkor már én is tudtam: visszatértem a valóságba.
Ezt az SS-t már többször is láttam a
lágerben. Ritscheknek hívták, úgy mondták, szudétanémet. Feltűnő jelenség volt;
szinte soha nem vált meg juhászkutyájától, amelyet sűrűn uszított rá a csont és
bőr foglyokra. Az ilyen embert hallatlanul bosszanthatta, hogy mi ezen a
délelőttön kegyelmet kaptunk. Ő ezt a gyengeség jelének vélte – mint ahogyan az
is volt –, és nem tudott belenyugodni, hogy egyszer csak embernek számítsunk,
ne pedig zsidónak, akit éppoly gondtalanul lehet lepuffantani, akár a fára
kapaszkodó mókust. Ha nem ölhetett, Ritscheknek menten hiányérzete támadt.
Néhány óra múlva barakkom előtt állva
viszontláttam őt, amint egy kis csoportot terel. A csoport – férfi, nő és egy
gyermek – felénk közeledett. Azt hittük, Ritschek odahozza őket a barakkunkba,
de nem: továbbmentek, és eltűntek a konyha mögött. Aztán néhány lövés dördült,
majd Ritschek visszajött – egyedül. Járása a régi – sikerült lepuffantania
három mókust. Az áldozatok – egy zsidó házaspár a gyermekével – egy lengyel
családnál bujkáltak. Valaki feljelentette őket, és mialatt az oroszok már
vonultak be Lembergbe, a családot a biztonsági rendőrség behozta a lágerbe. A
többiről Ritschek gondoskodott.
Majd húsz évvel később Rolf Sichting stuttgarti államügyésszel együtt böngésztük a lembergi gettóban és táborban szolgálatot teljesített SS-ek névsorát. Egyszer csak, az egyik oldalon szemembe ötlik egy név: „Viktor Ritschek, szudétanémet”.
Sokat adtam volna érte, hogy rátaláljak.
Azonnal kapcsolatba léptünk a karlsbadi és Karlsbad környéki szudétanémetek
baráti szövetségeivel – hiába. Egy év múlva Rolf Sichting azt hallotta, hogy
Ritschek anyja Németországban él, ő maga pedig állítólag valamelyik skandináv
országba települt át. Az idős hölgyet valóban megtalálták és kikérdezték, de
amint várható is volt, nem derült ki semmi.
A végén aztán, Ritschek fényképével
felszerelve, még el is repültem Svédországba, és barátaimmal együtt átfésültük
a nagyobb városok telefonkönyveit – ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Svéd
újságok cikkeket közöltek Ritschekről, és utaltak rá, hogy kutyabolond lévén
bizonyára ismét szerzett magának egy juhászkutyát. Kaptunk is adatokat több
ártatlan juhászkutya-tulajdonosról – Ritschek nem volt közöttük.
Ennek ellenére, magam sem tudom, miért,
meggyőződésem, hogy Ritschek nem halt meg, s álnéven él valahol Svédországban.
Úgy érzem, akarom is, hogy még életben legyen, mert meg akarom találni őt. Meg
akarom találni, és látni akarom annak az embernek az arcát, akin semmi nyomot
nem hagyott egy háromtagú család kivégzése: azé a családé, amely előtt néhány
nap múlva feltárult volna a szabadság kapuja.
