Emberek is kimondhatnak embertársaikra olyan igaz, jó szavakat, melyek áldást közvetítenek. Az áldáskívánások származhatnak emberi jóindulatból, felebaráti, testvéri vagy rokoni szeretetből. Az Istentől fölkent atyák áldása fiak sorsát határozta meg, ezért Jákob és Ézsau egymással vetekedve igyekezett Izsák áldását megszerezni. Izsák Isten ígéretét mondta Jákobnak, majd utána Ézsaunak. A Szentírásból kiderül, hogy Izsák mondatai ténylegesen irányították fiai sorsát. Jákob öregkorában szintén áldásmondással osztotta meg fiaival, unokáival az Úr áldását. Isten embereinek áldásmondása abból az áldásból táplálkozik, amit az Úr helyezett az életükre. Az áldás megosztásának szellemi alapelve, hogy „a nagyobb áldja meg a kisebbet" (Zsidókhoz írt levél 7:7).
Isten hűséges szolgáit azért keni fel Szent Szellemmel és hatalommal, hogy megáldják népét, és építsék az egyházat. Pál apostol a következőket írta a rómabelieknek:
"Mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki (szellemi) ajándékot közölhessek veletek, a ti megerősítésetekre, azaz, hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által." Rómaiakhoz írt levél 1:11-12.
Pál apostol a gyülekezettel kívánta megosztani az áldást, de bevallotta, hogy a római gyülekezet is áldást fog jelenteni számára. Az áldás áradása kétirányú úton halad a szolgálati ajándék és a gyülekezet között. A gyülekezetnek kötelessége, hogy áldja azokat, akiket Isten küld, és az Úr nevében jönnek hozzájuk.
Az Ige arra utasít bennünket, hogy még az ellenségeinkre, üldözőinkre is áldást mondjunk. Az áldásmondás az étkezéssel és az úrvacsorai közösséggel kapcsolatos kötelezettségünk is. Isten Igéjét hittel saját életünkre vonatkozóan is kimondhatjuk: „Aki magát áldja e földön, áldja magát az igaz Istenben" (Ésaiás könyve 65:16). Gyülekezeteknek, közösségeknek is joguk van ahhoz, hogy önmagukra áldást mondjanak Isten Igéje alapján: „Él az Úr! hűségben, egyenességben és igazságban: akkor őbenne áldják majd magukat a nemzetek, és benne dicsekesznek."
Forrás: Új Exodus Magazin, 8. évf. 1. sz. / 1996
