Az egyik evangelizációs hadjárat esti összejövetelén történt. Egy hölgy tartott felém a nagy nézőtér folyosóján, patakzó könnyekkel. Valami hosszú papírlapot hozott a kezében. Ezerötszáz-kétezren lehettek jelen, mindenki áldás alatt - őt kivéve. Vigasztalhatatlanul zokogott, olyan mély fájdalommal, hogy valamiképpen az egész közösségre kiterjedt a bánata.
„Schambach testvér - mondta -, holnap kitesznek a házamból. Négyhavi lakbérrel tartozom.” Feltartotta a papírt. „Itt az értesítés a kilakoltatásról. Holnap délelőtt tízkor mindenemet kirakják a járdára.
Leugrottam az emelvényről, és így feleltem:,Asszony, az ördög hazug. Nem fogják kitenni az utcára, hiszen Isten gyermeke.”
„És ez az értesítés?” - kérdezte.
Átvettem tőle, eltéptem és a platformra szórtam. "Magának az a baja, hogy a körülményekre néz. Nem lesz hite, ha továbbra is ezt teszi. El kell kezdenie arra nézni, ami a Bibliában áll."
"Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban." (Filippi 4:19)
Ha képtelenek meggyógyulni a betegek, annak az az oka, hogy a betegségük túlságosan leköti a figyelmüket. Annál rosszabbul lesznek, minél többet foglalkoznak vele. Az Igén kell tartanunk a szemünket!
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hitre bátorítsam ezt a nőt, de ő csak sírt, mint a záporeső.
Így folytatta: „Schambach testvér, velem él a vak édesanyám, és már látom, ahogy ott ül a járda szélén.”
„Elhallgasson, asszony! Most már kezd kihozni a sodromból!’’
(Gondolom, ezért nem végzek pásztorlást többé.) „Nem fogja kirakni az ördög az utcára! Üljön le ott elől, és hallgassa, ahogy hirdetem az Igét!"
Még senki emberfiát nem láttam így aggódni. Nem folytattam az üzenetet, amellyel készültem - mindenki másról megfeledkezve leugrottam a nőhöz, és egy álló órán keresztül csak neki prédikáltam. Szüksége volt rá. Amíg be nem fejeztem, még gyűjtést sem tartottam. Az igehirdetés végeztével odaléptem hozzá, és azt mondtam neki: „Elérkezett a gyűjtés ideje."
Kis híján elájult. Felnézett rám, és így szólt: „Már nem emlékszik? Pénzre van szükségem!”
"Tudom" - mondtam. "Hol a tárcája?"
"De nekem..."
Tudtam, hogy pénzre van szüksége, tudok figyelni jól. Azt mondta négyhavi lakbérrel tartozik. És ezt is mondta: "Odaadtam ötven dollárt annak az embernek, de visszadobta, mert közel sem volt elég." Ezt a részt is hallottam. És tudtam, hogy van ötven dollárja.
"Hol a pénztárcája?” - kérdeztem.
"Mamánál" - mondta. A vak anyja is ott volt az istentiszteleten.
"Kérje el!" - mondtam. „Adjon valamit Istennek!“
Most begurult rám. Tudod milyen, amikor az emberek dühösek lesznek. Én kedves maradtam, mert tudtam, még eljön az ideje, amikor úszni fog a boldogságban. Épp megmutattam neki a szabadulásához vezető utat, csak ő még nem tudja. „Nincs sok időnk” - folytattam.
"Este tíz van, és reggel tízkor már jönnek is, hogy kilakoltassák. Tegye, amit mondok, asszony!"
A gyülekezeti kasszából is kivehettem volna azt a pénzt, hogy rendezze a lakbérét. De akkor Istennek tartozott volna, mert az a pénz Istené.
"Egyszerűen miért ne gyakorolnád a hited, hogy a nő áldást vegyen?" - gondoltam. Amikor Isten megáldja, majd tizedet is kell fizetnie és mindenki jól jár! Isten így működik!
A nő fogta magát, sértődötten hátra vonult a pénztárcáért, aztán láttam, hogy jön visszafelé. Hátat fordítottam neki, kezemben a kosárral. Nem tudhattam, mit akar tenni - megüt-e a tárcával, vagy mit. Még az sem érdekelt, hogy mennyit dob a kosárba. Akárhogy is, az adakozással kihívás elé állítottam - és adott is!
"De nekem..."
Tudtam, hogy pénzre van szüksége, tudok figyelni jól. Azt mondta négyhavi lakbérrel tartozik. És ezt is mondta: "Odaadtam ötven dollárt annak az embernek, de visszadobta, mert közel sem volt elég." Ezt a részt is hallottam. És tudtam, hogy van ötven dollárja.
"Hol a pénztárcája?” - kérdeztem.
"Mamánál" - mondta. A vak anyja is ott volt az istentiszteleten.
"Kérje el!" - mondtam. „Adjon valamit Istennek!“
Most begurult rám. Tudod milyen, amikor az emberek dühösek lesznek. Én kedves maradtam, mert tudtam, még eljön az ideje, amikor úszni fog a boldogságban. Épp megmutattam neki a szabadulásához vezető utat, csak ő még nem tudja. „Nincs sok időnk” - folytattam.
"Este tíz van, és reggel tízkor már jönnek is, hogy kilakoltassák. Tegye, amit mondok, asszony!"
A gyülekezeti kasszából is kivehettem volna azt a pénzt, hogy rendezze a lakbérét. De akkor Istennek tartozott volna, mert az a pénz Istené.
"Egyszerűen miért ne gyakorolnád a hited, hogy a nő áldást vegyen?" - gondoltam. Amikor Isten megáldja, majd tizedet is kell fizetnie és mindenki jól jár! Isten így működik!
A nő fogta magát, sértődötten hátra vonult a pénztárcáért, aztán láttam, hogy jön visszafelé. Hátat fordítottam neki, kezemben a kosárral. Nem tudhattam, mit akar tenni - megüt-e a tárcával, vagy mit. Még az sem érdekelt, hogy mennyit dob a kosárba. Akárhogy is, az adakozással kihívás elé állítottam - és adott is!
Folyt.köv.
A könyv megrendelhető itt: http://webshop.immanuel.hu/immanuel-alapitvany?product_id=8073&page=7
