2012. augusztus 13., hétfő

Simon Wiesenthal - Fiatalokhoz 4.


Megbuktunk, mert hagytuk, hogy olyan társadalmi helyzet álljon elő, amely megkönnyíti Hitler hatalomra kerülését. Ha fiatalokhoz beszélek, mindig elmondom, hány millió munkanélküli járta akkoriban az utcákat, nyakában a táblával: „Minden munkát elvállalok.” És aki ezt hirdeti magáról, az Hitler helyett is kész elvégezni a munkát.
  Megbuktunk, mert mint politikusok, vállalkozók, újságírók, mint az értelmiségi elit tagjai nem tudtuk megszilárdítani a demokráciát, sőt bírálatunkkal időnként hozzájárultunk, hogy tekintélyének maradványai is meginogjanak. Mi mindent megkérdőjeleztünk, a náciknak pedig mindenre megvolt a világos válaszuk: a versailles-i béke a bűnös, a demokrácia a bűnös, a zsidóság a bűnös. Mi, zsidók is hibásak vagyunk abban, hogy Hitler nagyra nőhetett.
*
  Egyesek néha azt állítják: a hitleri típusú nemzetiszocializmus egész biztosan nem támadhat fel. Másfajta fasizmusok esetleg születhetnek, másfajta üldözésekre talán sor kerülhet – de ami a Harmadik Birodalomban történt, az nem ismétlődhet meg. Nos, ebben magam is reménykedem, de megtanultam, hogy a bizalomnál többet ér az ellenőrzés. Nemzetiszocialista sejtek ma is vannak, és semmi nem óvhat meg attól, hogy megváltozott társadalmi feltételek között ne váljanak ezekből ismét életveszélyes daganatok. Ausztriában csakúgy, mint Németországban, működnek kicsiny, de életerős újnáci mozgalmak, és vannak nagyobb politikai csoportosulások, sőt még pártok is, amelyek nem állnak túl messzire ettől a gondolatkörtől. Ha nem is a lakosságon belüli arányt tekintve, de abszolút számokban valószínűleg az Egyesült Államok büszkélkedhet a legerősebb nemzetiszocialista mozgalommal; Milwaukee-ben például egyes ifjúsági szervezetek rendszeresen vonulnak fel náci egyenruhában, horogkeresztes karszalaggal, és hasonló provokációkra sok más városban is sor került.
  
Amikor egyszer Robert Doyle republikánus szenátor és felesége, Elizabeth Bécsbe látogatott, egész sor Amerikában kiadott újnáci folyóiratot mutattam nekik, amelyek az alkotmány első kiegészítő cikkelyével visz-szaélve terjesztik a faji és egyéb gyűlöletet. Mindketten mélységesen megdöbbentek, de egyszersmind megnyugtattak, hogy az amerikai demokrácia és az amerikai nép szabadságvágya úgysem engedi érvényesülni a régi vagy az új nácizmust. Ebben magam is bízom; ámde nem árt tudni, hogy a húszas években hasonlóan érveltek a német politikusok is, ha arról faggatták őket, milyen esélyei lehetnek az Adolf Hitler nevű egyén köré tömörült maroknyi huligánnak.
  Mindig reménykedem, hogy mégiscsak okulunk a történelemből, de ugyanakkor attól is tartok, hogy új elemekkel már nem bővítjük tudásunkat, és ezért megváltozott helyzetben újra elkövetjük a régi hibákat. Ez a veszély fenyeget akkor is, ha azt mondjuk: a demokráciának igazán kár erejét holmi kis fasiszta csoportokra fecsérelnie; vagy ha nem merjük a jogtalanságot a jog eszközeivel megtorolni. A legtöbb európai országban például törvény tiltja az uszítást és a fajgyűlöletet – és mégis tűrjük, hogy iskoláink előtt ilyen szellemben fogant brosúrákat osztogassanak a gyerekeknek, mert isten ments, hogy korlátozzuk a szabad véleménynyilvánítást. Az Egyesült Államokban még csak ilyen törvények sincsenek. Amikor a chicagói bírák és ügyészek „az év emberének” választottak, hevesen kikeltem az amerikai jog ellen: az Egyesült Államokban terjedő újnáci kiadványok áradatát csak egy uszításellenes törvénnyel lehetne megállítani.
  
Az uszítás legfontosabb eleme továbbra is az idegengyűlölet. Bárhol lépjenek is fel az újfasiszták – Angliában, Franciaországban, Ausztriában vagy az Egyesült Államokban –, mindig arra hívják fel a többséget, hogy védekezzék az idegenek „túlzott beáramlása” ellen. Veszély forrásai a brit gyarmatokról vagy az egykori francia gyarmatokról bevándorló színes bőrűek, a jugoszláv vagy a török vendégmunkások, a mexikóiak vagy a Puerto Ricó-iak. Igaz, ezek a pamfletek a zsidókat nem említik első helyen – de két évezred tanúsítja, hogy elsőnek mindig őket ütik agyon.