Szervezett spontaneitás
A metodisták nagyban hozzájárultak a pünkösdi mozgalomhoz, amely százötven évvel később robbant be a színre teljes erővel. Ez az ébredés több embert sodort be Isten királyságába, mint az összes többi együttvéve. Az erőteljes igehirdetés, a fegyelmezett életmód és a szentség mind az Isten szeretetével való mélyreható találkozás következménye.
Wesley egyik jelmondata így hangzott: „Szervezéssel verjük meg az ördögöt.” Az egyház számára az élet ilyen megközelítése adta meg a Szellem erejét az Istennek való spontán és radikális engedelmességben, ahogy Wesley szabadtéri összejövetelein látni lehetett. Azonban a munkatársi együttműködés tette lehetővé a hívők számára, hogy képesek legyenek komoly személyes fegyelemben és testületi szervezettségben élni anélkül, hogy „kiszerveznék” a Szent Szellemet az összejöveteleikről vagy a mozgalmukból. A szerkezet és a stratégia tökéletes kombinációját illusztrálják, hozzáadva a Szent Szellem működésének erejét és spontán elemeit is. Ma mindkét aspektusra szükség van – és a történelem azt igazolja, hogy ez kivitelezhető.
Hosszan tartó ébredés
Tragikus módon Isten sok nagyszerű munkája csak jön és megy – és alig, vagy egyáltalán nem érinti meg a kultúrát vagy társadalmat. Hálásak lehetünk azért, hogy ebben az esetben nem így történt. Wesleyék és munkatársaik rendelkeztek olyan bölcsességgel, amellyel a nekik adatott ébredés tüzét táplálhatták. A kerületi prédikátorok fellobbantották vagy újra felszították az ébredés tüzét, míg a helyi gyülekezetek vezetői otthoni bázisukon tartózkodva a tanítványképzés feladatát látták el. Egyesült erőfeszítésük lehetővé tette, hogy Istennek ez a munkája fönnmaradjon.
John Wesley személyes útja, amit az üdvbizonyosság megtapasztalásáig hitben megtett, a metodista mozgalom egyik fókuszpontja lett. Tagjai meggyőződdel élhettek, és bátran betölthették missziós felelősségkörüket.
A tanítványképzés folyamatában rendkívül fontos volt, hogy a hívők elszámoltatási kötelezettségben éljenek kis közösségeikben. Ha valaki bűnt követett el, azt megvallotta a csoport többi tagja előtt, és megkapta a szent életvitelhez igen szükséges támogatást. Ez a bibliai életmód alkotta azt a rendszert, amelyen keresztül a személyes győzelmek közösségi áldásokká válhattak. Az-által, hogy egyszerre érvényesült az ébredés tüze és a közösségi egyházfegyelem, kizárták azt a lehetőséget, hogy Isten munkája rövid életű legyen. Ehelyett olyan emberekké váltak, akik jelentős mértékben és tartósan hatottak a körülöttük levő világra.
Egység a sokféleségen keresztül
Wesley történetének megértése túlnyomórészt abban áll, hogy felismerjük a morvák mély befolyását, amelyet az életére és végső soron a mozgalmára gyakoroltak. Meg kell jegyezni, nem érezte szükségesnek, hogy megpróbáljon olyan lenni, mint ők, vagy lemásolja az életmódjukat és a szolgálatukat. Wesley egész életében értékelte, tanította, ünnepelte és tisztelte az elveket, melyek szerint a morvák éltek, de nem érezte szükségét annak, hogy utánozza a csoportot.
Az érem másik oldaláról azt is látjuk, hogy John Wesley nyilvánvaló módon értékelte Krisztus testének más áramlatait. A morvák egyértelműen nyomot hagytak az életében, és George Whitefield is, aki bizonyos módon a teológiai ellenpólusa volt. A két férfi megtanulta, hogy miként értékeljék többre a barátságukat és a lélekmentés iránti elkötelezettségüket, mint az iránti igényüket, hogy mindenben egyetértsenek. A kapcsolatuk igen mélyreható örökség – mintát adtak arról, hogy két egységben levő személy tényleg jobb, mint egy. (Lásd Prédikátor 4:9-12) Persze meg kell jegyezni: ha megosztás történik, a kettő kevesebbet ér egy embernél.
Mindnyájunkat eredeti személynek szánták, de a legtöbbünk másolatként hal meg. Ha bárki felfedezi, kivé tette őt Isten, soha többé nem akarna más lenni. Tragikus módon a vallási rendszerek ritkán értékelik ezt a fajta sokféleséget; inkább mindent megtesznek, hogy egy kaptafára húzzanak bennünket. Csakhogy míg a jellemmel és tisztességgel kapcsolatos kérdések ugyanúgy vonatkoznak mindnyájunkra, azt, ahogy ajándékainkat és személyiségünket egyedi módon kifejezzük, nagy becsben kell tartani, és védelmezni kell. Fontos megértenünk: mi mindannyian része vagyunk annak, amit Isten a világunkban tesz, de senki sincs, aki egymaga kivitelezné. Persze könnyű ezt olyan értelemben mondani, hogy ezzel igazat állítunk. Ám addig nem igazán lesz hatása, amíg nem becsüljük meg azokat – szavakban és tettekkel egyaránt –, akik a leginkább különböznek tőlünk. A tiszteletadás ilyen kultúrájában méltathatjuk, hogy egy személy kicsoda – anélkül, hogy fönnakadnánk azon, hogy mi nem ő.
