2018. április 12., csütörtök

Joyce Meyer - Találd meg a valódi önmagad és töltsd be elhívásodat 47.

Kegyelem és szolgálat

"Pál pedig Silást választván maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól. És eljárá Siriát és Ciliciát, erősítve a gyülekezeteket." ApCsel 15:40-41.

Ebből a szakaszból is világosan kitűnik, hogy a korai egyház hívői mennyire tisztában voltak azzal, hogy szolgálatuk sikere teljes mértékben Isten kegyelmétől, jóindulatától és irgalmától függött. Jól tennénk, ha erről mi sem feledkeznénk meg. Sokkal nagyobb fejlődésre lennénk képesek az Ő kegyelme által mint akkor, ha a saját erőnkben bízunk és azt hisszük, erőfeszítéseink által majd elnyerhetjük Isten jóindulatát.

A szolgálatunk nem a saját jóságunknak köszönhetően növekszik és prosperál, mindez Isten műve. Ő minden jónak a forrása, és Pállal együtt valljuk meg: Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó (Róma 7:18)

Mint Jézus Krisztus Evangéliumának hirdetőinek, elengedhetetlenül fontos számunkra az, hogy irgalmasak legyünk, de mindaddig nem lehetünk azok, amíg meg nem tanuljuk, hogy nekünk magunknak is szükségünk van az irgalomra, amelynek Istentől való átvételét nap mint nap gyakorolni kell. Saját hibáink és gyengeségeink okozzák hibáinkat és tévedéseinket.

Ha mi magunk tökéletesek lennénk, teljesen biztos vagyok abban, hogy ugyanezt várnánk el másoktól is. Néha emlékezetkiesésben szenvedek, amikor a saját hibáimról van szó, másokkal szemben ugyanakkor nagyon kritikus vagyok ezzel kapcsolatban. Ilyenkor Isten nem felejti el azonnal felhívni a figyelmemet saját gyengeségeimre. Mindig megtalálja a módját, hogy a háttérbe húzódva figyelje, hogyan keverjük magunkat újabb és újabb problémákba annak érdekében, hogy alázatosak maradjunk és használhasson minket. Ott áll mögöttünk és engedi, hogy a gyengeségeink felszínre kerülhessenek, tehát Benne kell bíznunk, nem saját erőnkben.

Mindezeket nagyon jól alátámasztja Pál apostol korinthusiakhoz írt második levele:

"Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok atyámfiai a mi nyomorúságunk felől, amely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben valánk:
Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat." II Korinthus 1:8-9.

Jézus maga is felhívta kora vallási vezetőinek figyelmét arra, milyen fontos irgalmasnak maradni: Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok [készen állni arra, hogy a szükségben levőkön segítsek] és nem áldozatot. Mert nem az igazakat (akik Istennel járnak) hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket (akik megtévedtek és mindenkit, aki a bűn fogságában van) a megtérésre. (Máté 9:13)

Az Ótestamentum szerint ha valaki vétkezett, áldozatot kellett bemutatnia vezeklésképpen. Ebben a fejezetben Jézus az Újszövetségbe vezet be, ami azt hangsúlyozza, hogy már nincs szükség áldozatok bemutatására. Jézus lett a végső és tökéletes áldozat mindazokért, akik hisznek, és most megtanít minket arra, hogyan nyerhetjük el Isten irgalmát a bűneinkért, és hogyan nyerhetnek kegyelmet a vétkezők.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szükség a bűnösök megbüntetésére és helyreigazítására, de Isten először szeretete és kegyelme által próbál rávezetni minket az igazságra, mielőtt keményebb eszközökhöz nyúlna. Olyan ez, mint a gyermeknevelés.

Biztosan mindnyájan ismeritek a következőket: „Először megbeszélem a dolgot a gyerekeimmel. Ha hallgatnak rám, minden rendben. Ha nem hallgatnak rám és bajba kerülnek, kegyelmes leszek, újra elismétlem nekik, aztán újra, meg újra, meg újra. De ha végül a fülük botját sem mozgatják arra, amit mondok, kissé összezavarom a dolgaikat”.

Jobban jársz, ha nem makacskodsz. Bevallani a bűneidet és átvenni Isten kegyelmét sokkal jobb, mint a fenyítését megtapasztalni.

Jól megtanultam ezt, és alkalmazom ezt a módszert az alkalmazottaimmal és mindenkivel szemben, aki fölött tekintélyem van. Először mindig kegyelmet tanúsítok, aztán még egy jó ideig, és a szellememben érzem, mikor kell súlyosabb eszközökhöz folyamodnom.

Sok ember nem értékeli Isten kegyelmét mindaddig, amíg egy kicsit meg nem tapasztalják haragját. Isten nem az emberre haragszik: Isten dühe a bűnnek szól, ami az ember életében van. A bűnt gyűlöli, és ezt nekünk is meg kell tanulnunk.

Istenhez hasonlóan nekünk is a bűnt kell gyűlölnünk, nem az embert.

Lehet, hogy elhívásod van arra, hogy add fel a jelenlegi munkádat, és gyülekezetet vezess, lehet, hogy a jelenlegi munkáddal szolgálsz mások felé. Bárhogy is van, nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos az, hogy megtanuld, hogyan kell a kegyelmet átadni és átvenni. Ne feledd, nem adhatsz tovább valamit, ami nem a tied.

Ha nem vesszük át Isten kegyelmét amikor vétkezünk, mi sem tudunk kegyelmet tanúsítani mások felé, amikor megbántanak minket. Nem tudjuk az emberek bevezetni egy Istennel való erős kapcsolatba, ha mi magunk durvák, merevek, törvénykezők vagyunk. Meg kell mutatnunk, hogy az Isten, akit szolgálunk kegyelmes, türelmes és hosszútűrő.

Isten maga a szeretet, és mindaz, amiről beszélünk, mind a szeretetének egy-egy darabkája. Minden hívő ember legnagyobb elhívása az életben az, hogy szeretetben járjon. Nem lehet hiteles a szolgálatod, ha nem szeretetben jársz.

Nem lehet erőteljes a szolgálatod, ha nem tükröződik benned Isten szeretete. Nem gyakorolhatod a hitedet olyan valamiben, amit nem ismersz. Isten kegyelme, irgalma, jóindulata egész életemben ott volt előttem, de csak akkor kezdtem átvenni Tőle, amikor már elmúltam negyven éves. Nem tudtam átvenni őket, mert fogalmam sem volt arról, mit jelentenek, így nem is tudtam hinni bennük.

Imádkozom azért, hogy most, a fejezet végére érve jobban megértsd, mit jelent az átvenni, a kegyelem, a jóindulat és az irgalmasság.

Fordította: Berényi Irén