Hogyan szabadulhatunk meg a kisebbrendűségi érzéseinktől és a csalódástól, amikor nem felelünk meg önmagunk elvárásainak?
Ha Isten Atyánkká lesz, megszabadulunk az ilyen kisebbrendűségi érzésektől és a csalódástól. Amikor felismerjük, hogy a Mindenható tényleg szeret minket, úgy eltűnnek ezek az érzések és a frusztrációk, mint a köd.
A férfi és nő közötti szerelem vagy a barátok közötti szeretet felbátorít és megvigasztal minket. Ez a szeretet azonban megváltoztat. Szüleinktől nagy és mély szeretetet kapunk. Ez a földi szeretet azonban csődöt mond a kritikus pillanatokban, amikor súlyosan megbetegszünk, amikor a halállal szembesülünk, vagy amikor távol vagyunk a szeretet forrásától.
Egyik nap egy fiatal nő jött be az irodámba. Felsőfokú végzettségű, igen vonzó személy volt, mégis szomorúság árnyékolta be mosolytalan arcát.
Megosztotta velem gondját: „Pásztor, egy boldogtalan asszony vagyok. Amikor főiskolára jártam, elcsábítottak egy férfi gyengéd szavai. Odaadtam neki szüzességemet, de folyton csak halasztotta az esküvőt. Gyanút fogtam, és utánajártam a dolgainak. Rájöttem, hogy nős, egy gyermekes családapa. Mindez túl későn történt, és mivel nem volt más választásom, tovább éltem vele, folytatva kettős életemet. Elkerültem szüleimét, testvéreimet és barátaimat. Elkezdett késő éjszaka hazajárni, majd egyszer végleg elmaradt. Kiderítettem, hogy ebben az időben vált el, és elvett egy másik asszonyt. Lesújtva éreztem magam. Elvesztettem minden reményt és energiát ahhoz, hogy tovább éljek. Egyedül csak azzal törődöm, hogyan tudnék véget vetni gyarló életemnek. Mostanában egy tőrt hordok magamnál. Amint megtalálom őt, átszúrom a szívét, majd végzek magammal is. Én ilyen nő vagyok. Azért vagyok itt, mivel egy barátom igen ajánlotta, hogy találkozzam önnel. Pásztor, lehet-e még reménysége egy hozzám hasonlónak?"
Gyilkos szellem volt a tekintetében. Düh és csalódottság keveredett a zavartsággal. Amit mondott, igaz volt: úgy tűnt, mintha számára csak a pusztítás maradt volna. Nem tudott már hinni a férfiaknak. „Mivel ön is egy férfi - mondta, - valószínűleg vele tart, ugye?”
„Testvérnő - válaszoltam, - férfi és nő egyenlők Isten előtt. Mind idegenek és vándorok ebben az életben. Most nem találok megfelelő szavakat ahhoz, hogy önnek teljes megelégedést és reményt adjak. De mondok valamit, és csak öntől függ, hogy elfogadja-e vagy sem. Isten, aki az eget, földet és önt is teremtette, szerette önt, és még mindig szereti. Ráadásul mi is szeretjük önt, akik hiszünk Jézusban. Most hadd mondjak valamit, amit megtehet. Amikor hazatér, mielőtt lefekszik, üljön le a tükör elé. Nézzen szembe önmagával, és mondja ki hangosan: »Isten mindezek ellenére még mindig szeret.« Reggel, miután felkel, üljön le újból a tükör elé, és kiáltson fel: »Te ostoba, hitvány alak, azért Isten szeret téged.«
Ne törődjön azzal, ha elerednek a könnyei. Csak hagyja, hogy folyjanak. Sírjon olyan hangosan, ahogyan csak bír. Hunyja be a szemét, és képzelje el önmagát, amint Isten Jézus Krisztusban átöleli. Képzelje el, amint Jézus helyrehozza és tisztára mossa a bűnös, istentelen, csúnya, elhagyott és összetört életét. Ezután nézzen arra az önmagára, mely megváltozott.”
Bizonyos idő múlva az asszony újból eljött irodámba. Amint leült, elkezdett zokogni. Elém tett egy pólyába rejtett tőrt, és ezt mondta: „Azt tettem, amit mondott. Úgy véltem, ártani nem árt, életem amúgy is annyira szerencsétlennek és nyomorultnak tűnt. Minden reggel és este leültem a tükör elé, és felkiáltottam: „Isten mindennek ellenére szeret" Elképzeltem Jézust amint átölel, és kisimítja összegyűrt és csúnya életemet úgy, mintha tisztára mosná és kivasalná. Aztán nagy elképedésemre szeretet áradt ki szívemből. Rokonszenvet éreztem az iránt, akit gyűlöltem. Annyira megváltoztam: őszintén imádkoztam, hogy megtérjen, és Istenhez jöjjön. Most már félek erre a tőrre nézni. Pásztor, kérem dobja el helyettem."
Attól a naptól kezdve új személy lett. Elkezdett mosolyogni. Egy nagyszerű férfihez ment feleségül, és boldogan élnek.
Ha az emberek cserben hagynak is minket, Isten nem. Ha minden ember vádolna és megvetne, Isten akkor is szeretettel ölelne magához. Isten a végsőkig bízik bennünk. Noha egyesek azt mondják: „Ez a vég", Isten azt mondja: „Nem, ez csak a kezdet". Még ha önmagunkat a pornál is kevesebbre tartjuk, Isten úgy tekint ránk, mint a világmindenségnél is értékesebbekre. De kicsoda Isten, hogy ennyire szeret minket?
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
