Isten gyermeke vagyok.
Szeretem az Efézus 1:6 King James szerinti fordítását, különösen egy szó miatt: „elfogadott”. „Kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott [a King James verzió szerint: „elfogadott”] minket ama Szerelmesben”.
Újra hangsúlyozom: amikor Isten azt mondja, hogy elfogadott bennünket, az nem azt jelenti, hogy éppen csak megtűr maga körül. Azt jelenti, hogy igen kiváltságos helyzetben vagyunk. Különleges és szeretetteljes törődéssel és figyelemmel vesz bennünket körül. Az univerzum karbantartási listáján mi állunk az első helyen. Isten nem tol félre minket a sarokba, mondván: „Várj itt, most nem érek rá!”, vagy „Most nincs rád időm”, vagy „Ne hangoskodj, apuka alszik!” Ezt mondja: „Érdeklődöm irántad. Akarlak, örömmel látlak. Gyere csak be, már régóta várok rád!”
Olyan Ő, mint a tékozló fiúról szóló történetben az apa, aki odakint volt a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Nem kellett másoknak figyelmeztetni: „Tudod, a fiad úton van hazafelé.” Az apa volt az első, aki tudott erről. Előbb tudott róla, mint az összes többi családtag. Isten ugyanígy viszonyult hozzánk Krisztusban. Nem vagyunk elutasítottak. Nem vagyunk másodrendű állampolgárok. És nem vagyunk szolgák.
Amikor a tékozló fiú visszajött, kész volt a szolgák közé állni. „Apám, hadd legyek a béreseid közül egy” – mondta. Ám ha figyelmesen elolvasod a történetet, látni fogod: amikor a fiú elkezdte vallani bűneit, az apja félbeszakította – nem engedte, hogy befejezze mondandóját. Nem hagyta, hogy kimondja: „Hadd legyek a béreseid közül egy!” Ellenkezőleg, ezt mondta: „Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott” (Lukács 15:22–24). Dicsőség Istennek!
Megvallás:
Köszönöm Jézus, hogy megváltottál. Kijelentem, hogy Isten kegyelme által én „elfogadott és szeretett” vagyok. Kijelentem, hogy Isten gyermeke vagyok. Ámen.
