A 27-ik zsoltár 7-ik versében Dávid így könyörög: "Halld meg Uram, hangomat, hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem". Imája egy vágyra fókuszált, egy ambícióra, mely teljesen betöltötte lelkét, "Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem." (27: 4)
Dávid ezt mondja, "Egyetlen imám van, Uram, egyetlen kérésem. Ez az egyetlen legfontosabb célja az életemnek, ez az állandó kérésem, ez az egyetlen kívánságom, és hogy célomat elérhessem, mindennel, ami csak bennem van, ezt fogom állandóan keresni, és kutatni."
Mi volt Dávid szívének vágya és egyetlen kívánsága? Azt mondja a zsoltárban "…hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében;, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában." (27: 4)
Ne gondold, hogy Dávid remete volt, nem. Nem azt kérte, hogy magányosan elbújhasson valahol a pusztában. Nem, Dávid szenvedélyes ember volt, híres harcos, akinek győzelmeiről és tetteiről a sokaság énekelt. Szintén szenvedélyes volt imáiban is, és szívéből esedezett Isten után, és az Úr megáldotta Dávidot betöltve szívének kívánságait.
Bizony, Dávid úgy szólván mindent, amit csak kívánt megízlelt életében. Gazdagsággal és hatalommal rendelkezett és az emberek tisztelték, sőt dicsőítették őt. Isten pedig Jeruzsálemet adta neki, mint a birodalom fővárosát és Dávid hűséges emberekkel volt körülvéve, akik készen voltak feláldozni életüket is érte.
De mindezek felett, Dávid egy Istent imádó ember volt. Istennek dicsőséget adó, az áldásokért köszönetet adó ember volt. Azt írta, "Az Úr naponta borít el áldásával." De ugyanakkor Dávid egy harcos volt, olyan, aki a csaták embere. Egész életében ellenségekkel állt szemben. Az egész pokol azon igyekezett, hogy elpusztítsa ezt az Istenfélő embert. Dávid Tényleg olyan gonosz ellenségekkel állt szemben, akik megesküdtek halálára, "hogy testét egyék" (27: 2)
De Dávid nem félt. Az első versben ezt énekli, "Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? (27: 1) Bízott Isten kegyelmében és irgalmában és tudta, hogy az Úr erőt fog adni: "Az Úr az életemnek erőssége, kitől féljek?" (27: 1 )
Világos, hogy Dávid úgy fogja folytatni életét mint az előtt, szenvedéllyel telve, és mégis minden áldás mellett amiben részesült, valamit még mindig hiányolt. Amint visszatekintett eddigi életére, lelkében érzett valami betöltetlen szükséget. Egész élete erre az egy dologra összpontosult és Istenhez emiatt kiáltott.
Dávid ezt mondta, "Egy olyan fajta életet keresek most, lelkem egy olyan megnyugodottsággal teli helyre vágyik az Úrban, ahol zavartalan együttlétet találok Istennel." Pontosan ezt jelentette ez az imája is, "hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében." (27: 4)
Dávid nem arról beszélt, hogy otthagyja trónját azért, hogy egy fizikai templomban lakhasson. Nem, szíve valami olyanra vágyott, amit csak lelki szemeivel látott. Számára nem volt elég az, hogy a Shabbatot betartsa és csak egy napon imádja Istent. Érezte, hogy volt valami több, amit még nem kapott meg az Úrtól és nem tudott megnyugodni, míg meg nem találta azt.
Azt mondta, "Van valami szépség, valami dicsőség, valami izgalom az Úrral kapcsolatban, amit még nem ismerek az életemben. Vágyom megismerni azt, hogy milyen érzés egy zavartalan együttlét Istenemmel. Ismertem győzelmeket, sokszor éreztem megmentő erejét, láttam csodáit- de, van még valami, amire vágyódom, valami rendíthetetlen. Arra vágyom, hogy egész életem egy élő imádság legyen, mert csak azzal leszek képes élni hátra lévő napjaimban."
Hiszem, hogy Dávid belefáradt a halott vallásos külsőségekbe
Ennek az Istenfélő embernek elege volt az üres ceremóniákból, figyelve a papokat és a hívőket amint üres, élettelen vallásos szertartásokon mentek át. Dávid felismerte, hogy mindezek csak erőtlen formája az igazinak. Szívében felsírt, "Nincs ez rendben. Ezért fordulnak bálványokhoz a hívők. Nincs ebben szépség, szenvedély. Szeretek Isten házában lenni, de az élet nincs itt. Tanítják a törvényt, de ez csak élettelen tudás. Amikor kilépek a templomból, akkor a lelkem letört és lehangolt."
Dávid a valóságra vágyott a vallásos ceremóniák helyett. Ki ez az áldozati bárány? Mit jelentenek a gyertyatartók és a tömjén? Dávid szíve vágyott tudni és elhatározta: "Elegem van mindebből, szívemet nem elégíti ki a formaság, nem fogok csak vágyakozni egy életen át, mostantól fogva egyetlen célom az, hogy Isten jelenlétében élhessek, és hogy kereshessem Őt, míg megadja szívem vágyát."
Hiszem, hogy keresztény hívők milliói, akik imádják az Urat, érzik, hogy valami hiányzik életükből. Sokan írják levelükben, hogy gyülekezetük üres és élettelen lett: "Pásztorunk prédikációja halott. Könyvekből veszi üzeneteit ahelyett, hogy az Úrtól kérné, hogy miről prédikáljon. Mindegyik üzenete után azt kérdezem magamtól; csak most voltam a templomban, hát miért vagyok úgy letörve?"
Dávid nem ment az akkori papokhoz Abiatarhoz és Zadokhoz. Ott maradt a templomban, valójában ő soha nem szűnt meg "felmenni" az Úr házába. Sőt, inkább ezt határozta, "Ha Isten háza az imádság háza, és ha gyülekezete az, ahol jelenlétét kinyilvánítja, akkor a templom lesz az én imaházam. Szívemben elhatároztam, hogy ott fogom keresni szépségét, amíg igazán megismerem Őt. Szemeimet rászegezem, amíg valahogyan nem lesz annyira vonzó a számomra, hogy már tudom, életem végéig csak ő fog kielégíteni."
Dávid hazament és így imádkozott, "Halld meg Uram, hangomat, hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem!" (27: 7) Vagyis "Uram vágyom egy zavartalan együtt létben lenni veled. Kérlek! Mit kell tennem, hogy vágyam beteljesedhessen?"
Isten a következő egyszerű szavakkal válaszolt, "Az én orcámat keressétek" (27: 8) és mit válaszolt Dávid? "Helyetted mondja szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram". (27: 8)
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
