Csak gondolj Izrael csodálatos felszabadítására; amint Isten népe száraz talajon kelt át, és a hullámok a szemük láttára eltemették az őket üldöző ellenséget. Ez dicsőséges pillanat volt, hatalmas dicsőítő Istentiszteletet tartottak, tánccal, énekkel és hálaadással: „Szabadok vagyunk! Isten felszabadított minket az elnyomásból.”
Izrael története a a vétkességünk és bűnösségünk bilincseitől való felszabadításunkat szimbolizálja. Tudjuk, hogy Sátán le lett győzve a keresztnél és kiszabadultunk erős vasmarkából. De felszabadításunkkal több célja volt Istennek. Isten terve soha nem az volt, hogy Izrael lesátorozzon a Vörös-tenger másik partján. Sokkal nagyobb célja volt. Az, hogy bevezesse őket Kánaánba, az ígéret földjére. Vagyis azzal a céllal hozta őket ki, hogy bevezesse őket az Ő szívébe, az Ő szeretetébe. Egy olyan népet akart, akik teljesen az Ő kegyelméből, irgalmából és szeretetéből fognak élni. És ma ugyanez igaz ránk is.
Izrael első vizsgája csak egy pár nappal később jött, és zúgolódásban, panaszkodásban, teljes elégedetlenségben végződött. Miért? Elismerték, hogy Isten felszabadította őket, de nem ismerték fel ebben Isten szeretetét.
Itt van ennek az üzenetnek a kulcsa: Lehetetlen, hogy örömünk és békénk legyen, és igazából képtelenség Istent szolgálni amíg nem ismerjük fel, hogy szíve gyönyörködik a velünk való együttlétben. Amíg nem értjük és látjuk, hogy a kereszt lerombolta a falat Isten és közöttünk, amíg fel nem ismerjük, hogy ott múltunk minden bűne meg lett ítélve és el lett törölve. Isten mondja, „Azt akarom, hogy céltudatosan nézz és haladj előre, hogy azt a tökéletességet, teljességet érd el, mely jelenlétemben vár rád.”
Az emberek sokasága örömmel élvezi a kereszt által megkapott előnyöket, jó dolgokat. Kiszabadultak Egyiptomból és a győzelem partján állnak. Élvezik és megköszönik Istennek a szabadságot hogy elnyomójukat a tengerben vetette. De sokan nem értik és nem sajátítják el Isten magasabb célját, nagyobb jótettét. Nem értik, hogy Isten kihozta őket, azzal a céllal, hogy behozza őket, vagyis magához vezesse őket.
A tékozló fiú története illusztrálja a keresztnek ezt a kettős ajándékát
Jézus tanítóeszközként használta ezt a történetet, hogy megértsük ezt a nagy igazságot, akkor és most. A történetben az ember előnye világos, de ugyancsak nyilvánvalóan láthatjuk Istenét is. Ez a történet nemcsak az eltévedt embernek szóló megbocsátásról beszél, hanem még inkább az atya öröméről, amint a fiú elé fut kitárt karokkal.
Ismerjük a történetet; az ifjú kikövetelte örökségét és erkölcstelen életmódra pazarolta. Végül szegényen, egészségileg és lelkileg megtörten, amikor a legmélyebb pontra került elhatározta, hogy visszatér Atyjához. De amikor még távol volt otthonától az Igében olvashatjuk; „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt” (Luk. 15:20)
Figyeld meg, hogy semmi nem tartotta vissza az apát a megbocsátástól. A fiúnak semmit sem kellett tennie, még bűneinek elismerését sem, mert az apa mindent elkészített ahhoz, hogy visszavegye fiát. Igen, az apa kezdeményezett mindent: Ő futott a fiúhoz, amint látta, hogy a fiú hazafelé jön és ott átölelte őt. Az igazság az, hogy a megbocsátás soha nem probléma egy szerető apának. Ugyanígy nem probléma mennyei Atyánknak sem mikor egyik visszatérő gyermekét látja.
Tehát nem a megbocsátás a fő dolog ebben a történetben. Jézus érthetővé teszi, hogy nem volt minden a bocsánat adás. Az apa nemcsak átölelte és bocsánatot adott fiának aztán pedig hagyta, hogy menjen a maga útján. Nem, az apa többre vágyott, gyermekének jelenlétére, a vele való együttlétre vágyott.
A tékozló fiúnak meg volt bocsátva és megint visszakerült az apja kegyeibe, de még nem költözött be az apja házába. Az apa csak akkor elégedett meg és telt el örömmel, amikor fia a társaságában maradt. Ez a történet kulcspontja.
Itt lesz érdekes a történet. A fiú nem érzett megkönnyebbülést az apa bocsánatával. Ezért habozott apja házába bemenni. Lényegében próbálta apjával megértetni mindazt amin keresztülment tévelygéseiben. „Ha csak tudnád mindazokat a rémes dolgokat amiket tettem, Istentelen dolgokat. Bűnt követtem el Isten ellen és kegyelmes szereteted ellen. Nem érdemlem meg a szereteted. Minden jogod megvan arra, hogy hátat fordíts nekem.”
Ebben a tékozló eredeti természete beszélt. Lényegében ezt mondta: „Képtelen vagyok csak egyszerűen visszajönni, mintha semmi sem történt volna. Apám átölel és megcsókol, de semmit sem kérdez? Csak visszavesz és átkarol? Valami nincs rendben itt. Vissza kell fizetnem amit eltékozoltam. Valószínűleg többel tartozom, mint amit vissza tudok fizetni, de legalább meg kell próbálnom.
Kedves szentjeim, hogy van ez veletek? Védekezel amikor az Atya arra sürget, hogy jöjj jelenlétébe? Tudod talán, hogy bűneid meg vannak bocsátva, de mégis képtelen vagy megengedni, hogy társaságod élvezze? Talán mint a tékozló fiú, sírva állsz az úton bocsánatkéréssel, és Isten szerinti szomorúsággal. Mint ő, sírva kiáltasz az Atyához: „Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzél.” (Luk. 15:21)
Ez ténylegesen a bűn igazi elismerése, de nem teljes, ha vonakodsz belépni az Atya házába. Miért húzódozol attól? Mint a tékozló, talán még mindig a múlt bűneire fókuszálsz?
De figyeld meg, hogy miképpen felel az apa. Nincs egyetlen rosszalló szava. Nem említi a tékozló lázadozását, nem említi kicsapongó életmódját, bolondos tetteit, lelki csődjét. Az apa nem hallgatott a fiú próbálkozásaira, hogy érdemtelenül a házon kívül maradjon, nem vette tudomásul! Miért?
Az apa szemében az a másik fiú, aki a múltban elment otthonról, az a fiú számára halott volt. Az a fiú teljesen gondolatain kívül volt, és nem volt szükség a múltról beszélni. Az apa lényegében ezt mondta: „Ami engem illet, a régi fiú meghalt, és most járj velem mint egy új teremtés. Így gondolok rád. Nincs szükség arra, hogy a bűn hatalma alatt élj. Ne beszélj állandóan bűneidről és érdemtelenségedről. A bűn kérdését nem kell felhozni többé. Jöjj bátran hozzám és fogadd el kegyelmem és irgalmam. Gyönyörködöm benned úgy, ahogy vagy”.
De a tékozló nem volt boldog apjának jelenlétében. Talán ezt gondolta: „ Talán az kellene, hogy szigorúan megbüntessen. Hogyan tudnám megfizetni az adósságot? Valahogyan kell hogy érezzem tetteim következményeit, a büntetést. Valahogyan be kell bizonyítanom neki, hogy megváltoztam”.
Gondolataiban meg volt róla győződve, hogy valami kárhoztató ítélet vár reá és ezt Sátán helyezte oda. Ma ilyesmi szintén megtörténik Isten gyermekeivel. Atyánk gyönyörködik bennünk, körülvesz szerető karjaival, mégis azt gondoljuk, hogy alázatosságunk azt jelenti, hogy állandóan el kell sorolnunk Istennek a múlt bűneit, ahelyett hogy bíznánk szeretetében. És állandóan bűnösnek gondoljuk magunkat, azt gondoljuk: „Mérgesebb kell, hogy legyen rám, mint másokra, mert többet és mélyebbet vétkeztem.”
Jézus tanítóeszközként használta ezt a történetet, hogy megértsük ezt a nagy igazságot, akkor és most. A történetben az ember előnye világos, de ugyancsak nyilvánvalóan láthatjuk Istenét is. Ez a történet nemcsak az eltévedt embernek szóló megbocsátásról beszél, hanem még inkább az atya öröméről, amint a fiú elé fut kitárt karokkal.
Ismerjük a történetet; az ifjú kikövetelte örökségét és erkölcstelen életmódra pazarolta. Végül szegényen, egészségileg és lelkileg megtörten, amikor a legmélyebb pontra került elhatározta, hogy visszatér Atyjához. De amikor még távol volt otthonától az Igében olvashatjuk; „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt” (Luk. 15:20)
Figyeld meg, hogy semmi nem tartotta vissza az apát a megbocsátástól. A fiúnak semmit sem kellett tennie, még bűneinek elismerését sem, mert az apa mindent elkészített ahhoz, hogy visszavegye fiát. Igen, az apa kezdeményezett mindent: Ő futott a fiúhoz, amint látta, hogy a fiú hazafelé jön és ott átölelte őt. Az igazság az, hogy a megbocsátás soha nem probléma egy szerető apának. Ugyanígy nem probléma mennyei Atyánknak sem mikor egyik visszatérő gyermekét látja.
Tehát nem a megbocsátás a fő dolog ebben a történetben. Jézus érthetővé teszi, hogy nem volt minden a bocsánat adás. Az apa nemcsak átölelte és bocsánatot adott fiának aztán pedig hagyta, hogy menjen a maga útján. Nem, az apa többre vágyott, gyermekének jelenlétére, a vele való együttlétre vágyott.
A tékozló fiúnak meg volt bocsátva és megint visszakerült az apja kegyeibe, de még nem költözött be az apja házába. Az apa csak akkor elégedett meg és telt el örömmel, amikor fia a társaságában maradt. Ez a történet kulcspontja.
Itt lesz érdekes a történet. A fiú nem érzett megkönnyebbülést az apa bocsánatával. Ezért habozott apja házába bemenni. Lényegében próbálta apjával megértetni mindazt amin keresztülment tévelygéseiben. „Ha csak tudnád mindazokat a rémes dolgokat amiket tettem, Istentelen dolgokat. Bűnt követtem el Isten ellen és kegyelmes szereteted ellen. Nem érdemlem meg a szereteted. Minden jogod megvan arra, hogy hátat fordíts nekem.”
Ebben a tékozló eredeti természete beszélt. Lényegében ezt mondta: „Képtelen vagyok csak egyszerűen visszajönni, mintha semmi sem történt volna. Apám átölel és megcsókol, de semmit sem kérdez? Csak visszavesz és átkarol? Valami nincs rendben itt. Vissza kell fizetnem amit eltékozoltam. Valószínűleg többel tartozom, mint amit vissza tudok fizetni, de legalább meg kell próbálnom.
Kedves szentjeim, hogy van ez veletek? Védekezel amikor az Atya arra sürget, hogy jöjj jelenlétébe? Tudod talán, hogy bűneid meg vannak bocsátva, de mégis képtelen vagy megengedni, hogy társaságod élvezze? Talán mint a tékozló fiú, sírva állsz az úton bocsánatkéréssel, és Isten szerinti szomorúsággal. Mint ő, sírva kiáltasz az Atyához: „Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzél.” (Luk. 15:21)
Ez ténylegesen a bűn igazi elismerése, de nem teljes, ha vonakodsz belépni az Atya házába. Miért húzódozol attól? Mint a tékozló, talán még mindig a múlt bűneire fókuszálsz?
De figyeld meg, hogy miképpen felel az apa. Nincs egyetlen rosszalló szava. Nem említi a tékozló lázadozását, nem említi kicsapongó életmódját, bolondos tetteit, lelki csődjét. Az apa nem hallgatott a fiú próbálkozásaira, hogy érdemtelenül a házon kívül maradjon, nem vette tudomásul! Miért?
Az apa szemében az a másik fiú, aki a múltban elment otthonról, az a fiú számára halott volt. Az a fiú teljesen gondolatain kívül volt, és nem volt szükség a múltról beszélni. Az apa lényegében ezt mondta: „Ami engem illet, a régi fiú meghalt, és most járj velem mint egy új teremtés. Így gondolok rád. Nincs szükség arra, hogy a bűn hatalma alatt élj. Ne beszélj állandóan bűneidről és érdemtelenségedről. A bűn kérdését nem kell felhozni többé. Jöjj bátran hozzám és fogadd el kegyelmem és irgalmam. Gyönyörködöm benned úgy, ahogy vagy”.
De a tékozló nem volt boldog apjának jelenlétében. Talán ezt gondolta: „ Talán az kellene, hogy szigorúan megbüntessen. Hogyan tudnám megfizetni az adósságot? Valahogyan kell hogy érezzem tetteim következményeit, a büntetést. Valahogyan be kell bizonyítanom neki, hogy megváltoztam”.
Gondolataiban meg volt róla győződve, hogy valami kárhoztató ítélet vár reá és ezt Sátán helyezte oda. Ma ilyesmi szintén megtörténik Isten gyermekeivel. Atyánk gyönyörködik bennünk, körülvesz szerető karjaival, mégis azt gondoljuk, hogy alázatosságunk azt jelenti, hogy állandóan el kell sorolnunk Istennek a múlt bűneit, ahelyett hogy bíznánk szeretetében. És állandóan bűnösnek gondoljuk magunkat, azt gondoljuk: „Mérgesebb kell, hogy legyen rám, mint másokra, mert többet és mélyebbet vétkeztem.”
