„Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (I. Péter 5:5)
Nézzük meg ugyanezt az igehelyet a magyarázó Bibliában is:
Hasonlatosképpen ti, ifjabbak és rangban alacsonyabbak legyetek az idősek (egyházi elöljárók, szellemi vezetők) alárendeltjei – [megadva nekik a tiszteletet és elfogadva tanácsaikat]. Öltsétek fel az alázatosságot (mint szolgák ruháját, amit nem téphetnek le rólatok, megszabadulva a büszkeségtől és önteltségtől) egymással szemben. Az Isten ellene áll a büszkéknek (arcátlan, hatalmaskodó, lenéző, öntelt, dicsekvő embereknek) – [szemben áll velük, frusztrálja, legyőzi őket], de kegyelmet (áldást, kegyet, jóindulatot) ad az alázatosoknak.
Mindkét verzió kihangsúlyozza, hogy Isten ellene áll a büszkéknek, de kegyelmet ad az alázatosoknak.
Ha az én személyes példámat nézzük, amíg ültem, és azon törtem a fejem, hogyan oldhatnám meg a problémámat, bizony nagyon büszke voltam. Mindig a büszkeség mozgat bennünket, amikor mi magunk akarunk megoldást találni különböző élethelyzeteinkre ahelyett, hogy magunkat megalázva Istenhez fordulnánk és segítségét kérnénk, mit is tegyünk – aztán engedelmesen megtennénk, amit mond, akár tetszik a megoldás, akár nem, akár egyetértünk vele, akár nem.
Teljesen mindegy volt, hogy tetszett-e nekem az a terv, amit Isten felkínált; egy dolog számított csupán: az, hogy működött. Hatalmas a különbség aközött, hogy az általunk hitnek nevezett dolog segítségével megpróbálunk valami megoldást találni a problémáinkra vagy a kegyelemre támaszkodva hagyjuk, hogy Isten megvalósítsa tervét életünkben. Ez a különbség a büszkeség és alázat, a frusztráció és a nyugalom között. Ne feledd, az igazi hit nyugalmat eredményez, de a test cselekedetinek jutalma a frusztráció.
Fordította: Berényi Irén
